Búcsúkoncert

A múlt heti rövid londoni kiruccanás (egyik) melléktermékeként született egy kis koncertbeszámoló az egészen jó The Unbending Trees zenekar (ezúton is melegen ajánlom mindenkinek meghallgatásra) lemezbemutató koncertjéről, és bár a netre felkerülés során az összes iróniát képviselni hivatott kurzív eltűnt a szövegből, azért talán még bele lehet látni olykor-olykor, itten.

És ezúton szolgálati közleményként gyorsan megemlítem azt is, hogy a félév lejártával és hazautazásommal e blog sem frissül többet, talán majd máskor, máshonnan. És nagyon köszönöm az eddigi látogatásokat, kommenteket, és minden egyebet, viszlát Budapesten, hamarosan!

Mindenhol

A következő párbeszéd zajlott le minap a Caffé Nero kávézólánc egyik londoni egységében, a pultosleány és köztem:
- Hello, one espresso please.
- ...Where are you from?
- from Hungary...
- Gondoltam.
Bármennyire is fájó (számomra) a következtetés, azért kénytelenek vagyunk nevetni nyilván. Kicsit később odajön az asztalomhoz hogy elvigye a mások által otthagyott poharakat, közben véletlenül meglöki a mögöttem ülő férfit, sorry, mondja, mire - nem tudom egyébként miért - megint elhangzik a kérdés, Where are you from?, ugye hungari, mire a vendég ékezetek nélkül: aha, Bo-csa-nat!

Barcelona

Szerzőtársammal, Hugóval ma éjfél előtt többé-kevésbé befejeztük az írását annak a cikknek, amit a pénteken kezdődő barcelonai Values and Empathy across Social Barriers: A Neurocognitive Approach to Fairness című kognitív ideg- és kultúratudományi valamint antropológiai (jó mi?) konferencián fogok prezentálni egy remélhetőleg elviselhető előadás keretében.
Holnap repülés, a szállás állítólag a Rambla közelében a város közepén lesz, én meg rettenetes mód kíváncsi vagyok. Kedves barátaim szerint, akik eddig megfordultak arra, Barcelona minimum a legjobb (vagy Ágit idézve, a második legjobb) hely a világon: ez egy olyan állítás, amit igazán szívesen tesztelek, és szerintem akkor se fogok siránkozni ha kiderül hogy mondjuk csak harmadik dobogós helyet tudja megcsípni.

3.14

Ehhez a Gesamtkunstwerkhez nincs is mit hozzátenni: csak annyit legfeljebb, hogy érdemes külön figyelni a mély igazságokat feltáró bevezető szavak és a finoman beállított visszhang mesteri összjátékára.
Nagyon erős anyag.



(Ajánlva: Gy. Ákosnak (aki küldte), valamint L. Attilának és B. Dániel kollégának, és persze mindenkinek aki szereti.)

VHK

Nemrég rátaláltam egy linkre, ahol minden idők valaha létezett legnagyszerűbb zenei formációjának, a Vágtázó Halottkémeknek ősrégi bootleg-anyagait lehet letölteni.
A felvételek hangzása nem pocsék, nem minősíthetetlen, hanem még annál is mérhetetlen mértékben rosszabb, mintha egy nejlonzacsóból vették volna fel a koncerteket a szomszéd házban, de mégis, még így is átsugárzik az éveken az elképesztő energia.
Nosztalgiázásra ezért elsőrendűen megfelel, már annak aki van olyan öreg persze. Sajnos én '88 körül a transformers-bábum nélkül még biztos nem mertem volna elmenni a Fekete Lyukba, úgyhogy nekem marad a '90-es évek (ami azért jó hogy elmúlt és nem jön újra el).

(Update: közben találtam egy olyan jó kis képet Attiláról, hogy muszáj voltam iderakni őt is, íme.)

Sokkoló

Ha hihetek a megnyúlt képem láttán elkeseredetten magyarázó patikusnőnek - és miért ne tenném - akkor Franciaországban nem létezik tabletta vagy kapszula formájú c-vitamin.
Csak rágó- és pezsgőtabletta.
Ez szerintem felfoghatatlan és egyben tarthatatlan állapot.
Obelix örökérvényű, eredetileg értelemszerűen a britekre & rómaiakra vonatkozó fordulatát használva, te, Asterix, ezek a gallok teljesen dilisek!

Paris Noir

Vote, baby, vote

Egyszerűen nem tehetem meg, hogy ne említsem meg itt ezt az elnökválasztás dolgot. És persze ebben is lesz zene.
A legutóbbi választáskor az amerikai hardcore-szcéna ugyancsak aktivizálta magát: több webzine-en kinn voltak a kitűző formájú - természetesen demokrata - plecsnik, sőt, a Hydra Head még választási eksönt is hirdetett, idén azonban szinte semmi. Kimondottan fel kellett hogy túrjam a netet, hogy végre egy olyan jó kis korteskedést találjak mint például a These Arms Are Snakes myspace-oldalán látható tömör "Obama/Biden '08" üzenet.
Még a Scenepointblack posztolt egy rövid felszólítást, hogy mennyetek szavazni, régebben pedig tudósítottak egy augusztusi demokrata konvencióról, ahol többek között a Rage Against The Machine (!) is játszott, pedig ők nem is demokraták hanem komenisták.
Ki érti ezt.
Itt Párizsban egyébként baráti társaságok gyülekeznek egyes kocsmákban, ahol élőben lehet követni majd a választást: a kedves invitálásra csak azért mondtam nemet, mert az éjszaka közepén a város másik végéről hazajutni elég posztapokaliptikus feladatnak tűnik. És különben is, nem mindegy ki nyer?

Klímakatasztrófa

Pár napja Annus írt arról, hogy azért para ez a novemberi nyár, én meg azzal nyugtatgattam, hogy miért lenne, hisz itt Párizsban speciel kurva hideg van. Volt. Ma például pólóban napozott mindenki a teraszon, a két nappal ezelőtti zimankót mintha elfújták volna, és ez lehet hogy még aggasztóbb, mintha csak simán meleg lenne augusztus óta.
Mindenesetre a klímaváltozás már most drasztikus változásokat eszközölt Párizs élővilágában. Kattintsatok bátran a balra látható fotóra, amit a Cité kertjében készítettem - persze mi mással, mint telefonnal, amikor pont kéne a fényképezőgép, akkor persze hogy nincs nálam - bár nem túl jó minőségű, de az talán még pont látszik rajta, hogy a faágakon békésen szemlélődő neonzöld madarak: papagájok.
(Főleg a bal felső negyedben lévő kolléga látszik jól.)
Nem, nem hazudok, nem fotosopp, és nem tudom hogy kerültek oda.

W.

George W. Bush úgy ahogy van egy nagyon magas labda.
Rejtélyes éppen ezért, hogy eddig miért nem sikerült senkinek sem kihasználni ezt a hatalmas lehetőséget: Michael Moore a hátborzongatóan populista kitalációival és harmadosztályú összeesküvés-elméleteivel rontotta el a dolgot, és most pedig itt van ez az Oliver Stone, aki állítólag egy híres filmrendező.
W. (itt W. - L'improbable president, azaz a valószínűtlen elnök) című filmje, mely elvileg az ifjabb Bush elnökké válásának furcsa történetét kívánja elmesélni, illetve jól megmutatni, hogy mekkora paraszt ez a W., egy újabb elképesztő melléfogás az agresszort gúnyolni próbálók és végül elhasalók sorában.
A film tökéletes, átfogó szarságához minden lehetséges körülmény gondosan hozzájárul. Először is: nincs rendes forgatókönyv; ifj. Bush életének egyes állomásainak kronológiája egy darabig még valahogy ragasztóként működik, aztán már úgy sem: a történetnek nincs eleje, közepe, vége, iránya, semmije sincs.
A rendezés, a dramaturgia, a beállítások, a képek didaktikusak, szájbarágósak. Nézd, hogy piszkálja a száját Bush evés közben, nézd milyen bunkó! Teli szájjal beszél! Jacket és Dr. Peppert iszik az alkoholista parasztja! Bigott vallásos! Te, ez azt hiszi hogy őt isten hívta el! - A képsorok hiába üvöltenek, mert épeszű ember akkor sem hiszi el nekik amit állítanak hogyha minden színigaz, annyira mesterkélt, akart, csinált és természetellenes az elbeszélés.
Mindez még tolerálható lenne, de a színészek, ó uram irgalmazz, mindent megtesznek azért, hogy a celluloidszörny maradéktalanul megmutatkozhasson rettentő valójában. Josh Brolin egyszerűen szánalmas negyvenéves egyetemistaként majd negyvenéves kormányzóként majd pont ugyanannyinak kinéző, de - jé - őszre festett hajú elnökként. Az-ember-aki-azt-játssza-hogy-most-bunkót-kell-játszani, ez ő, amatőr és hiteltelen, ja és szánalmas, ha még ez nem hangzott volna el. A Condoleeza Rice-t "alakító" bizonyos Thandie Newton pedig egyszerűen olyannyira elmondhatatlanul röhejes, hogy az már-már szinte szétfeszíti a film és a nyelv korlátait.
És még hosszan lehetne sorolni, de minek. Hacsak nem "George W. Bush politikájának reprezentációja az amerikai filmművészetben 2003-2008" címmel írjátok a disszertációtokat, akkor szeretettel tanácsolom, hogy ne kínozzátok magatokat ezzel a szarral.

Izland

Kedves olasz témavezetőmmel, Robertoval összefutván az intézetben, megemlítettem neki, hogy várhatóan nem írnak ki újabb magyar állami ösztöndíjakat a hitelválságra hivatkozva. Mire ő részvétteljesen csak annyit mondott, hogy ó igen, hallottam hogy Izland és Magyarország nagyon nagy bajban van.
Mondják, hogy a pénzpiacokon a híresztelés legalább olyan hatásos mozgatóerő lehet mint a valós eredmény - és bár fogalmam sincs, mi a valóság Magyarország viszonylatában, de ha csak a híresztelések erejét nézzük, akkor azt hiszem ebből a gödörből nemigen fogunk kimászni egyhamar.

A kultúra egy híd II.

Az általam ismert kulturális pszichológiai szakirodalomból mintha kimaradt volna egy igen fontos, feltehetően veleszületett kulturális univerzálé: a metróállomások nevének gyerekek általi kitartó ismételgetése.
Otthon rendszeresen visszatérő élmény volt a például klinikák-klinikák!-ot élvezettel sipító fiatalság műsora, és mint az a minapi krosszkulturális terepmunkámon (az RER (e: erhöerh) B egyik szerelvényén való utazás) nyilvánvalóvá vált, ez a szenvedély nem ismer határokat.
Sátleléáll-sátleléáll-sátleléáll! (í: Châtelet-Les Halles, a világ legnagyobb metrócsomópontja - a szerk.) - üvöltötte először a fekete göndör kislány kisruhácskában, majd halkabban suttogta, majd huncutul göcögte, végül pedig komolyan kinyilatkoztatta, hogy: Sátleléáll. Mindezt persze az elmaradhatatlan, kataton koreográfiával, úgy mint anyukába csimpaszkodás, idegenekre kacsintgatás, fejet anyu ölébe fúrás, önfeledt ugrándozás, stb.
De hogy a felmérés méginkább reprezentatív legyen, egy fehér kisfiú is azzal töltött el múltkor egy egész megállónyi időt, hogy denfaer-rosró-denfaer-rosró (í: Denfert-Rochereau), valamint: por-roajal-por-roajal (í: Port-Royal), és közben igen nagy mértékben örvendezett, bár azt nem is sejthette, hogy az előtte utazó milyen sokat tanul az ingyenes kiejtésleckéből.

Párizsi street-art: alulról és felülről

Nem is olyan könnyű minden körülmények között időt szakítani egy-egy bejegyzésre, erre jöttem rá mostanában. Amíg újra lesz időm, addig is hadd beszéljen egy-két kép helyettem; tegnap találtam ezeket az utcaművészeti alkotásokat, egyik tetszetősebb mint a másik, ugyanakkor egy nagy különbség van köztük: az egyik feltehetően szigorúan illegális, a másik pedig valószínűleg még városi támogatást is tudhat maga mögött.
Ez a művészet, de bonyolult egy dolog.

Szolgálati közlemény

Most újabb két hetes szünet ígérkezik...tekintve hogy újra itthon, nomeg a jó öreg konferencia szervezése és a végső előadássimítás miatt amúgy sem lenne kompetenciám írogatni ide.
Október végén folytatás!

Tudományos publikáció 3.0

Új virtuális konferencia indult az Interdisciplines.org interaktív folyóiratban, melyet egyébként innen az Institut Nicod-ból moderálnak, többek között a(z egyik) témavezetőm. A tudomásom szerint egy nagyobb projekt keretében összehozott virtuálkonferencia címe Scientific Publications 3.0, ennek megfelelően a tudományos publikációs gyakorlat és rendszer jövőjével foglalkozik, főként az online publikáció terén várható változásokkal, fejleményekkel, előrejelzésekkel, kilátásokkal.
Az első írás tegnapelőtt jelent meg, Back to Basics: How Technology and the Open Source Movement Can Save Science címmel, David Koepsell tollából, és lesz még kettő: Kathleen Fitzpatrick a Peer-to-peer review rendszerről ír majd, a sort pedig a Wired-os Long Tail-sztár Chris Anderson zárja a What Science can learn from Google? című cikkével.
Akik érdeklődnek vagy az újmédia vagy a tudományos hálózatok iránt, azok minimum érdekesnek találhatják a kezdeményezést, akiket viszont esetleg mindkét téma foglalkoztat, azok extra élvezetben részesülhetnek ha elkattintanak a konferenciára.

A kultúra egy híd

Tegnap beköltöztem a már beharangozott CIUP-ba, bár utólag ez így talán már nem is annyira érdekes hír, különösen hogy az internetelérés több mint problémás ebben a szuper komplexumban, ami hamar ellehetetleníti az egyszeri naiv bloggert, aki csak úgy felhőtlenül posztolgatna ("blogot írunk, írogatunk, nolámcsak!).
Ugyanakkor valóban érdekes dolgok is történnek itt.
Ma például, amikor első ebédem során a helyi étkezdében (szuperdiszkont 2.85 eurós "menü"-nek nevezett egytálétel 2 db joghurttal, plüsz egy szakácsnak öltözött délkelet-ázsiai egyed, aki "no mít, no fis, hahaha" rikkantással tolja felém a tányért az alpakkapulton, kedvesen) leültem egy asztalhoz, ahol már javában étkezett egy japán srác, sajnos csak későn realizáltam hogy mindezt úgy teszi, hogy egyszerre szürcsög és csámcsog, minden egyes rágásnál lelkiismeretesen kinyitva majd összecsapva az állkapcsát: ha jól helyezkedtem volna, szerintem még akár láthattam is volna az étel nemétellé való átlényegülésének minden egyes szent fázisát.
Mondjuk intő jel lehetett volna, hogy a srác a desszertként kapott banánt szépen szeletenként ráterítette a zöldségestésztájára, de mindenre én sem figyelhetek.

Angol könvyesbolt

Dolgok, melyek egy teljesen átlagos bevásárlás alkalmával történnek meg

A Carrefour egyszerűen sosem fogy ki a kis színesekből.
Itt van például ez a nemzetközi ételszekció, melyben a többek között kínai, olasz, angol és amerikai polcok mellett - külön Gábor figyelmébe ajánlva - egy lengyel szeparé is van, a templomokkal karöltve reprezentálva és egyben kiszolgálva a népes bevándorlóközösséget.
Meg hát ez a különös Pepsi-állvány. Én, mint a kólaháborúban eredetileg a Pepsi oldalán álló fogyasztó, évek óta töprengek azon, hogy a márka miért üldözi el magától a potenciális vásárlóit, szisztematikusan és - esetemben - kétségkívül egyre hatékonyabban. Amellett, hogy számos helyen egyszerűen nem lehet kapni a terméket, az csak hab volt a tortán, hogy cikibbnél cikibb reklámok követik egymást, mert elsősorban azért mégiscsak a megvásárolhatatlanság terelt a másik gyártó felé, és nem az imázs. Eddig.
Mert mostanra a Pepsi marketingesei végre megtalálták a választ a gondolom hosszú ideje dédelgetett dilemmájukra: vajon lehet-e olyan arculatot kialakítani, ami felett már nem lehet csak úgy elsiklani? Ami akár még arra is képes, hogy lenyomja a terméket?
Igen! Itt a szekszidrink, a Pepsi Lighttól. Ez annyira fáj, hogy már nem is tudok mit hozzáfűzni.
Ja de mégis, mindössze annyit, hogy aki látott már franciát pánikszerűen mirelitpizzákat pakolni a kocsijában felhalmozott kólakupacra (egyébként Coke Zero), az már soha többé nem tud futó rosszérzés nélkül úgy gondolni Párizsra, mint a modern gasztronómia fővárosára.

.

Blog és kritika

Az utóbbi napokban egy, a blogoszféra és a kritikaírás átfedéseinek problémáiról szóló cikk megírásával bíbelődtem többek között: akit érdekel, az bátran töltse le és olvasson bele itt.
Ha minden igaz, akkor a szöveg a Bárány Tibor és Rónai András urak által szerkesztett, a hazai kritikaírásról szóló tanulmányokat egybegyűjtő kötetben fog megjelenni, várhatóan az év végén.

Udvariassági verseny

A lépcsőházból kifelé menet egy éppen érkező fekete hölgyet akartam a kapun beengedni, de annyira szélesen mosolygott, ellentmondást nem tűrően jelezve egyben elsőbbségemet, hogy félpercnyi tükörképszerű vigyorgás és karlóbálás után megtörtem, és mentem.
Hazafelé pedig egy fukszos-joviális, némileg gengszterfőnöknek kinéző férfi tárta ki nekem a kaput, és csak azért se akart kijönni rajta addig, amíg én nem megyek be. Ő is mosolygott, szakadatlan.
Nem tudom, hogy mikor sikerülhet nekem, szegény magyarnak végre előreengedni valakit ebben a nagyon udvarias városban. Azt hiszem ezen a téren csak kétszáz évvel ezelőtt lettem volna rosszabb helyzetben, és még a fejem is viszketett volna a paróka alatt.

Ősz

Párizsban ősz lett, ami a gyakorlatban leginkább annyit jelent, hogy egyik napról a másikra mintegy 15 fokot süllyedt a hőmérséklet.
De ennél azért valamivel érdekesebb dolgokat is igyekeztem megfigyelni az utóbbi - még meleg és napfényes - napokban.
Például azt, hogy ebben a városban az autósok, a gyalogosok és a piros lámpa egészen érdekes viszonyban vannak. Mert ugye otthon sem éppen a félénkségükről híresek a gyalogosok, futnak azok át Hungária körúton, Rákóczi úton, Váci úton, csak meglegyen az adrenalin. Csakhogy. Otthon erre a reakció általában kétféle szokott lenni: a sofőr vagy beletapos a gázba, hogy akkor már hadd szóljon, vagy irgalmatlanul dudál (amúgy jogosan), esetleg mindkettő. Itt pedig mit látok, fél perce piros, és akkor a faszi elindul a zebrán, miközben meglódul felé a robogókból és autókból álló menetoszlop. Majd lassítanak, senki sem dudál, még csak az arckifejezésük sem változik. Az egyik motoros mintha még mosolyogna is.
Civilizációelméleti összegzés: a párizsi kresz nem szabályrendszer, csak egy hallgatólagos keret az egymást szakadatlanul követő tárgyalásokhoz, joviális és derűs útvonalelosztási egyezményekhez. Mint az alku az arab kereskedőknél: ár nincs, majd lesz.
Vagy például ott van az a kilencévesforma japán kisfiú, aki szemben ült velem a metróban, tetőtől talpig öltönyben-nyakkendőben, ölében egy laptoptásákával. Biztos valamelyik általános iskolai menedzserképzőbe ment lenyomni egy prezit.
Vagy például az az előttem sétáló úr, akinek a gallérján egy ijesztően nagy méretű, általam beazonosíthatatlannak bizonyuló bogár utazott, egyébként igen visszafogottan és illedelmesen, csak a kis csápjai lobogtak a menetszélben.
Vagy például az, hogy a szomszéd Carrefour-ban ha a harmadik polcról veszem el a Hellmans-majonézt - ami egyébként máig a legjobb gyári majonéz, amit ember előállított - akkor 3.60 euró, ha pedig az elsőről veszem tökéletesen ugyanazt, akkor 2.50.
Az elsőről vettem el. Bár mindenen ilyen pofonegyszerűen lehetne spórolni.
A fenti fotó amúgy nem ősszel készült, hanem nyáron, és nem is Párizsban, hanem Montréalban, de amellett hogy azért szerintem van egy kis őszies hangulata, azért is érdekes, mert ez az egyetlen montréali metrómegálló, amely a Párizs egyik védjegyének számító metrótáblával tiszteleg az anyaországnak.

Elkészült

Elkészültek hát a Zenei hálózatok konferencia plakáttervei, a balra látható - elfogulatlan véleményem szerint egészen szépen sikerült - központi vizuális elem főszereplésével.
A saját domainünk is meglesz hamarosan, és akkor elindulhat a mindent átfogó médiakampány.
Addig is, írjátok be a naptáratokba: október 10-11!

Lemezmustra: csalódások, várakozások, ajánlók

Most vettem észre, hogy eddig alig-alig esett itt szó zenéről, pedig hát.
Erre a jelenségre csak részben lehet magyarázat, hogy az utóbbi hetek leginkább nagy vagy nagyobb csalódásokkal teltek zenei értelemben: az eddig megbízható kismesterekként teljesítő Mysery Signals, Acacia Strain és a The Human Abstract friss produktumai (sorrendben: Controller, Continent, Midheaven) mind mélyen alulmúlták az elvárásaimat, és különösen fájó, hogy még az Intronaut nagyon várt Prehistoricisms című lemeze sem volt képes egy igazán emlékezetes percet sem tartalmazni, akárcsak az új Mouth of the Architect album (Quietly). A helyzeten sajnos nem javít, hogy azok sem okoztak kellemes meglepetést, akiktől ezt egyébként nem is vártam annyira (Bleeding Through: Declaration).
Erre nyilván az volna a kész válasz, hogy benőtt végre a feje lágya, de sajnos az említett zenekarok régebbi lemezei még mindig ugyanúgy megbizsergetnek, tehát ez a vonal egyelőre kilőve.
Bár szintén icipicit csalódtam Emiliana Torriniben is, de az ő hangjától még mindig garantáltan kiakad az erotométer - ezzel együtt lányoknak is érdemes belahallgatni a Me and Arminibe, ami ugyan nem olyan egységes mint a korábbi lemezek, de akad rajta még így is pár olyan dal, amit nem lehet csak egyszer meghallgatni.
Lesz egyébként lemezbemutató koncertje Párizsban is, kedvesen pont arra a hétre tervezve, amikor nem leszek itt, de nem baj, már megszoktam, végülis Montréalban is csak három nappal csúsztam le a húszévenként egyszer esedékes At the Gates reunionról.
És bár nem a legfrissebb termés, de nekem új az Ulver 2007-es Shadows of the Sun című lemeze, ami bár szintén nem metál, de nem könnyű hallgatnivaló: lassú, orgonával alászínezett mély férfiének dominál többnyire, sejtelmes dark ambient hangfolyamokba ágyazva.
A zenekar alakulástörténete újabb izgalmas példája annak a zabolátlan zenei kavalkádnak, ami a kilencvenes évek közepének norvég black metal szcénájából bontakozott ki: Ulverék mellett a másik illusztris szereplő Ihsahn, aki az Emperorból kiválva gyártott le nem kis mennyiségű saját anyagot; közülük számomra a saját feleségével, az énekesnő Ihriellel Peccatum néven kiadott experimentális/avantgarde/black/rettentőnyomasztó Lost in Reverie a legmaradandóbb. Amúgy.
A nagy csalódások ellenére nem adtam fel teljesen: heteken belül a boltokban, illetve, elérhető lesz az egyszerűen csak zseniális Burst Lazarus Bird címre keresztelt új opusza, és hamarosan elkészül az utóbbi évek egyik leginteligensebb hardcore/metal albumát (Chronoclast: Selected Essays on Times Reckoning and Auto-Cannibalism) kiadó Buried Inside idei albuma is. Remélem összekapják magukat, mert a helyzet lassan kezd tolerálhatatlan lenni kérem szépen.

Heavy Metal in Baghdad

A Heavy Metal in Baghdad egy nem éppen érdektelen dokumentumfilm pár bagdadi srácról, akik még a Szaddám-rezsim alatt határozták el, hogy metálbandát indítanak Acrassicauda néven, Irak kellős közepén. Nem sokkal később Eddy Moretti stábja elkezdte követni a zenekar útját, át a háborún és a polgárháborún.
A filmből többek között olyan kis színeseket is megtudhatunk, hogy Szaddám idejében nem lehetett úgy zenekart indítani, hogy nem szólt a nagy testvérről szám, így írtak is neki egyet - nem akármilyet, megjegyzem - valamint hogy a headbangelés azért különösen veszélyes művelet Irakban, mert kísértetiesen hasonlít a zsidó imaszertartás rituális mozdulataihoz.
A nemrég Törökországba menekült Acrassicauda története döbbenetesen látványos illusztrációja annak, hogy egy bizonyos kulturális közeg mennyire átformálja egy cselekvés lényegét és értelmezéseit: ezeknek a srácoknak metálosnak lenni Bagdadban felért egy háborúval, heroikus küzdelmük nyomán lassan az egész világ megismeri őket, pedig ha itthon kezdték volna, lehet hogy éppen csak bejutottak volna egy szolnoki tehetségkutató döntőjébe.
(Hasonlóképpen, mint kiderül, nekik nem azért rövid a hajuk mert annyira modern metál zenekar volnának, hanem mert Irakban a hosszú haj sem kívánatos.)
Meglepő módon az épp bemutatás alatt álló film egésze - igaz, részletekben, de még - megtekinthető a YouTube-on.

"Hű de jól vagyok"

Ma benn jártam a Cité Internationale Universitaire de Paris-ban. Ez az a hely, pontosabban ennek a Norvég Háza, ahol - immár egészen biztos - lakni fogok október elejétől. A CIUP valami egészen fantasztikusan jól kitaláltnak és jól működönek tűnő hely: egy több mint 10 ezer diákot kábé 140 országból egy kupacba összegyűjtő kollégium, ami egy hatalmas parkban elszórt hangulatos házakban (melyek jellemzően a fenntartó nemzet fontosabb építészeti közhely-/stílus-jegyeit viselik magukon) öltött testet.
A fenti képen látható Maison de la Norvége nem tudom, hol tükrözi a norvég architekturális esszenciát, az épület hallja mindenesetre egy az egyben úgy néz ki mint egy szot-üdülő társalgójával kombinált szauna - ez persze engem nem tántoríthat el.
A kollégiummal kapcsolatban a szociokulturális előrelépésen (azaz az anyuka-gyerek páros felcserélése a szomszéd, remélem kizárólag esztétikai szempontok alapján elszállásolt norvég csajokkal) kívül két várakozásom volt: nyelvórák és konditerem ingyé. Ez azonban korántsem egyszerű: az első kapásból kilőve, mert kezdő nyelvi körök nincsenek a kollégiumban. A második már sokkal bonyolultabb.
Ahhoz ugyanis, hogy sportolhassak a Cité-ben, két fényképen kívül szükség van egy orvosi szakvéleményre arról hogy egészséges vagyok. Tudok ilyet kiállíttatni itt? - kérdeztem a recepciós hölgyet. Ön honnan is jött? - kérdezett vissza. Magyarországról, mondtam, mire zavartan elkezdett lapozgatni, és kis idő múlva felnézett, izé, az Európa? Igen az, nyugtattam meg, és mint kiderült, bár ez alapvetően biztató tény, de azt továbbra sem sikerült tisztázni, melyik francia orvos lesz hajlandó arra, hogy egy már eleve elvesztett tajkártyával rendelkező magyarnak kiállítson egy ilyen papírt, amihez feltételezem nem két perces vizsgálat kell.
Szóval hacsak nem akarok formátlanra hízni a norvégok közt, bizonyítanom kell: jól vagyok, köszönöm - igazam bizonyításához ezúton is szívesen fogadok mindennemű tanácsot és útmutatót.

Szolgálati közlemény

Kedves Mindannyian, most nem ékezethiány, hanem egy kis budapesti hazalátogatás miatt szüneteltek a posztok, de néhány nap, és visszatérek, Párizsba és ide egyaránt.
Egy kis előzetes: norvégok, költözés, konferenciadrill és beinduló tanév a Pantheon mellett - hamarosan!

Mangyoróvaj

Lám egy derűsnek indult kis bevásárlás is micsoda lázálommá változhat hirtelen.
A 16. kerület egyik félreeső supermarché-jának amerikai "ételeket" kínáló polcáról mosolygott rám ez a fantasztikus termék, melynek címkéje egészen különleges kis meglepetést rejteget a rosszul fordított magyar feliratok rajongóinak, ugyanis egyszerre két hibás változatban, magyarul és mangyarul is szerepel rajta a "mogyoróvaj" szó.
Kijelentem, hogy nem tudok semmiféle racionális magyarázatot elképzelni erre a jelenségre. És amúgy nem akarok hangulatot kelteni, de szerintem nem kizárható, hogy a kínaiak keze benne van a dologban. Én szóltam.

Múzeum körút

Pár éve még azt hittem, csak nálunk kúrnak el egy múzeumot szinte minden lehetséges szinten az illetékesek. Ebben a Jövő Háza szomorú története is közrejátszott, ugyanakkor a tervezése során idézett és emlegetett nyugati példák sora mégis tartotta bennem a lelket, hogy ez azért máshol biztosan másképp van.
Ma már elbizonytalanodtam ebben a kérdésben, és inkább afelé hajlanék, hogy az úgynevezett "európai" színvonal, melyre oly nagy előszeretettel hivatkozunk, talán nem is létezik. Az induktív következtetés alapja egy némi berlini kitekintéssel fűszerezett kis párizsi természettudományos és technikai múzeumszemle, melynek legfőbb tanulsága az, hogy az ilyen intézmények Nyugaton és a világ fővárosában is minimum vegyes színvonalúak.
A még mindig az egyik legizmosabb versenyző, a

Muséum national de l'histoire naturelle

nagy múltú kertegyüttesébe némi megilletődöttséggel léptem be: többek között itt indult el az evolúcióról való tudományos/intézményesített európai gondolkodás, és maga Buffon koordinálta a kert és a gyűjtemény kialakítását. A "Grand Galérie de l'Evolution" című, állandó kiállítást ennek fényében fokozott izgalommal vártam, a törzsfejlődés szofisztikált bemutatásával, sok példával, látvánnyal.
Ehelyett feltűnően műanyag állatok még csak nem is életnagyságú tornasorja álldogált a galérián, méret- és "evolúciós" sorrendben vegyesen, két jegesmaci pedig külön ücsörgött valamiért, bundájukban néhány, a fölsőbb emeletekről ledobott metrójeggyel. Ennyi.
A Galérie épületében még egy városszerte reklámozott "hihetetlen cetek" című kiállítás is helyet kapott, melynek nagy részét egy átlagos természetfilmcsatornán is látható kisfilmek vetítései, illetve még az előzőeknél még durvábban műanyag (értsd: csillogó, fröccsöntött) cetfejek tették ki. Az egyik legszebb az volt, amikor kiderült hogy a plakátokon "hatalmas" óriáskalmárként hirdetett tintahal a valóságban kábé másfél méter, és ha direkt nem kerestem volna, talán el is mentem volna mellette véletlenül. Egyedül a mennyezetre felfüggesztett cetcsontvázak nyújtottak monumentális és izgalmas látványt, és ez igaz a Muséum különálló, dinoszauruszcsontvázas részlegére is, ami, hasonlóan berlini testvérpárjához,

Museum für Naturkundéhez,

nem tud csalódást okozni az ősállatokért nem feltétlenül csak kiskamasz korában rajongó múzeumlátogatóknak. A berlini természettudományi múzeum valóban látványos, harminc méteres Brachiosaurus-csontvázai mellett - csak ezért is érdemes egyébként odamenni - azonban többnyire kövek és csontok riasztóan unalmas halmait nyújtja, rengeteg lezárt teremmel, melyekbe bekukukucskálva foszladozó kitömöttállat-csordákat vagy üvegek ezreiben szunnyadó preparátumokat láthatunk.
Visszatérve galliába, a párizsi természettudományos múzeumi vonal legalját kétségkívül az Eiffel-toronnyal szemben elhelyezkedő Trocadéro-n helyet kapott

Musée de l'homme,

azaz embertani múzeum képviseli, melynek értelmezési horizontját inkább egy önironikus groteszk gegparádé, mintsem a tudományos ismeretterjesztés felől érdemes megközelíteni, ha el akarjuk kerülni a spontán sírógörcsöt. Nem tudom, ismerős-e az az érzés, amikor egy egyetemen kóborolva véletlenül betévedtek egy hatvanas években kialakított kémiatanszék épületébe, és hirtelen megcsapja az orrotokat a negyven éve használt vegyületek szaga; rétegeltlemez borítású szekrények, commodore-okra hajazó, szürke proto-számítógépek, több évtizede kiragasztott munkarendek, linóleum, szürke műanyag, kábelek és még egy kis rétegeltlemez mindenütt. Na ilyen a kiállítás első fele, csak nem vegyületekkel, hanem mindenféle embertani érdekességgel. A második felében pedig, hm, szóval egy elkerített részen valamilyen szürkésfekete anyagból tákolt ősember-bábok bambultak maguk elé, ami még a három év alatti gyerekeket sem kötötte le, engem meg annyira letaglózott, hogy fotózni is elfelejtettem. Nem mellékes körülmény, hogy a szombat délutáni időpont ellenére összesen négyen voltunk az egész kiállításon.
Még futott amúgy egy ellenálló (ez igen trendi téma idefelé) antropológusokról szóló tárlat is, aminek szervezői azt gondolták, hogy a falra felaggatott lapok rögtön "kiállítássá" változnak, főleg ha bántó uv-fénnyel világítjuk meg őket.
A Musée de l'homme képes volt úgy megtörni az explorációs ösztönömet, hogy a szomszéd épületben elszállásolt tengerészeti múzeumot inkább messzire elkerültem.
Nem így a

Cité des sciences et de l'industrie

nevű, inkább tudományos-technikai szórakoztatóközpontként működő intézményt, mely Párizs északkeleti sarkában kapott helyet. Itt már - akárcsak a Pompidou-központ aktív bélmozgású galambjai által módszeresen és rendkívül alaposan teleszart csövei között - a hatvanas évek helyett egyértelműen a nyolcvanas évek szelleme az úr.
A helyre elsősorban a szintén városszerte reklámozott, "A világegyetem keletkezése" című kiállítás vonzott be, végképp megerősítve abban a buta előítéletben, hogy sok pénzért hirdetett tárlatra márpedig nem megyünk. A rendezők egy nagyobb lakásnyi területet beborítottak egy kis kék posztóval, teleragasztottak feliratokkal, majd lejjebb csavarták a világítást, de nem azért hogy masszázsszalont, hanem hogy tudományos kiállítást teremtsenek ezáltal. A szemléltető eszközöket néhány képernyő és primitív animáció, valamint egy, legvalószínűbben a közeli középiskola föciszertárból ellopott naprendszermodell képviselte.
Kifordulva a fizikai szekcióból, áttértem a szemközti tech részlegbe, ahol a vagy valódi vagy nem, de mindenesetre életnagyságban virító Mirage vadászgép elég jól mutatott, de azért a magas labda lecsapását itt sem hagyhatták ki a tréfás szervezők: a bio részlegben egy körülbelül tízszer ötméteres üvegkocka-melegház volt hivatott bemutatni egy kiskert növényvilágának sokkoló diverzitását, például egy darab valódi padlizsán és egy darab igazi paradicsom segítségével.
Volt még bejárható kiszolgált tengeralattjáró, kiskamaszoknak szóló felvilágosító projekt, vizuális érzékcsalódásokról szóló kiállítás és élménypark, ami elég ígéretesen nézett ki, de minden angol nyelvű tájékozató híján a bevezető kacsanyúl-képnél már meg is feneklett a látogatás.
A végére egy kakukktojást hagytam, az Invalidusok épületegyüttesében elhelyezett

Musée de l'armée,

azaz hadtörténeti múzeumot, mely mivel nem tud/tech múzeum, és egyébként is sok lesz már, csak annyit róla, hogy ilyen sok pengét, töltényt és halottat még életemben nem láttam egy helyen. Itt egyébként laza három órát bőven el tud tölteni itt még az a látogató is, aki megrögzött pacifista, nem fegyverbuzi és nem tagja semmilyen félkatonai szervezetnek sem. Egyszóval tartalmas, profi és színvonalas.
Ja, és amint lehet, megnézem majd a Musée du Quai Branly-t is, ami elképzelhető hogy teljesen más szint lesz, de mindent egyszerre ugye nem lehet.

(És szeretném ha respektálnátok, hogy a bejegyzésnek nem a "műzeumok" vagy a "kamúzeum" címet adtam, mint ahogy azt eredetileg terveztem, köszönöm.)

(Frissítés 08.06: Megnéztem a Quai Branly-t is, de sajnos nem nagyon lehet belerúgni, eléggé rendben van.)

Üdv a dobogósoknak

Ezúton is szívből gratulálok Antagonéknak, akik harmadikok lettek a Goldenblog hírblog kategóriájában! Az Antagont azért szeretem, mert a hazai megmondószcénában eluralkodott trenddel szemben - miszerint semmihez sem értünk igazán, de mindent megmodunk - ők értenek a médiához és az újságíráshoz, és erről is írnak.
Erre pedig nem csak a magyar médiának, hanem a publicisztika-kultúrának is szüksége van: olyan írásokra, melyek jellemzően nem oda- és megmondanak, hanem kommentálnak, elemeznek, áttekintenek, követhetően, logikusan; valamint nem a vakvilágba, hanem egy jól átlátott szakterületen, arról és azoknak, akik csinálják, és akik fogyasztják.
Így kell ezt csinálni, hajrá Zsombor, Marci & a többiek!

Valószínűségszámítás

Vajon mekkora annak a valószínűsége, hogy az a hiperidegesítő, leginkább thaiföldinek kinéző kisfiú, aki egy öntelt félmosollyal és selypítve beszélt szünet nélkül valamiről a Versailles-i kastély parkjában a szomszéd asztalnál a hot-dogját majszolva, szóval ez a kisfiú másnap pontosan mellénk huppanjon le kíséretével a párizsi Lafayette áruház negyedik szintjének egyik sarkában lévő McDonald's-ban?

A hét viccei

Az Eiffel-torony előtt elnyúló Mars téren, közvetlenül az École Militaire előtt van egy kis építmény, túlnyomórészt üveglapokból, melyekre az van gravírozva sok-sok nyelven, magyarul pont nem láttam sajnos, hogy: peace.

Nem messze onnan, az Invalidusok templomában, egy kráterszerű mélyedésben felállított, hatalmas hússzínű márványtömb alatt, Napóleon alussza örök álmát. Körülötte a padlóba vésve a sikerrel véghezvitt nemzetközi mészárlások helyszínei. Szegény keresztre feszített Jézus pedig, mintha csak direkt így állították volna be, a szemközti falról szemléli szomorúan a cézárok egy kései leszármazottját.

God Bless America

Párizs, rekkenő hőség, ebédidő. Egyszercsak a belső udvarban - ahová szobám ablaka, illetve kis erkélye nyílik - felcsendül a "God Bless America". Szépen artikulálva, zengő hangon énekli valamelyik szemközti konyhában matató úr. Hm, lehet hogy délután átugrom hozzá egy kis mogyoróvajért.

Magyar vonatkozás

Nemrég olvastam Philip K. Dick egy 1959-ben született regényét, a Time out of Joint címűt (kábé Kizökkent időként lehetne fordítani); egy amerikai kisvárosi férfiről szól aki egész nap egy magazin rejtvénysorozatát fejti - alig hibázva - nap mint nap, éveken keresztül, az ötvenes évek hidegháborús hangulatában. Aztán valahogy rájön, hogy "odakinn" a városon túl már nem az ötvenes évek, hanem a kilencvenes évek zajlanak, és őt agymosva, rútul becsapva, arra használják, hogy a szeparatista Holdtelepesek bombázásait előrejelezze. Merthogy a játék amit játszott valójában ez volt.
Még mindig nem érkeztem el ugyan a tulajdonképpeni mondanivalómhoz, sebaj, azt még akkor is megjegyzem, hogy Stanislaw Lem mellett - bár ez a regénye elég közepes - Dick volt az aki ezt az egész virtuálisvalóságos-bevagyunkcsapvás témát elkezdte fejtegetni a Mátrix előtt fél évszázaddal, csak valamiért ezt mindig el szokás felejteni.
De a lényeg, végre. Sammy, a regényben szereplő kisfiú a következő feliratot tette ki az egyik epizódban kerti bunkerjának ajtajára: "Fasisztáknak, náciknak, kommunistáknak, Falangistáknak, Peronistáknak, Hlinka és/vagy Kun Béla követőinek tilos a bemenet". Amiért szülei meg is dícsérik őt.
Gergő nagyívű történeti magyarázata szerint az Európában a másodikként befutó komenista állam, a magyar Tanácsköztársaság hatása lehetett az, ami elgyűrűzhetett egészen az ötvenes évek fantasztikus folklórjáig, a talán mégiscsak megvalósítható szocializmus szellemét életben tartva, de én még mindig meg vagyok lepve, hogy Kun Béla annyita közismert tényező lehetett ott és akkor, hogy utalásképpen egy Dick-regénybe is beleíródhatott.
Akinél esetleg megvan a jelenség magyarázata, vagy annak a magyarázata, hogy ez a jelenség miért nem érdekes, ne habozzon közölni. McCarthysták kíméljenek.

Hou are you

Az gondolom sokaknak ismerős tény, hogy a már szinte elvárt Reabok és Adibas szerelések mellett "a kínainak" nem csak hamisított ruhákat, írószereket, édességeket satöbbi gyártanak ipari menniységben, hanem motorokat, autókat és még akár vadászgépeket is.
Elárulom: ez még mindig csak a kezdet volt.
Történt ugyanis, hogy nemrég felszállt a metróra egy kínai bácsi, igen takaros élre vasalt szürke nadrágban, fekete műbőr bebújós cipellőben, minden bizonnyal vonalzó segítségével pengeélesen oldalra fésült hajjal, ahogy azt kell. A képet pedig egy jó napközis módra jó szorosan, nyakig felhúzott kék gyerekhátizsák koronázta meg, a következő felirattal (betűhív idézet): Hello hou are you BEAR.
És valóban, a sárga betűkkel odarótt kedves érdeklődés alatt egy szintén sárga MEDVE ücsörgött iksz-szemekkel, láthatóan egészen tanácstalanul, mit kezdjen most ezzel az egész szituációval, mit is mondhatna, hisz egész nap ott ül, hogy lenne már.
Túl azokon a felzaklató kérdéseken, hogy miért kellett annyira megnyomni a MEDVE szót és hogy miért hiányoznak az írásjelek és a kérdőjel a mondat végéről, talán a legnyomasztóbb probléma a hou szócska jelenléte ezen a minden bizonnyal több százezer darabban legyártott kis hordozható tárolóeszközön. Nem tudok más magyarázatot találni, mint hogy a szóhamisítvány - mert erről van szó - kinyomtatása valamivel olcsóbb volt, mint az eredetié. Ezért jól kikémkedték a szót majd legyártották az eredetire a megtévesztésig hasonlító ál-betűsort. Elgondolni sem merem, mi jöhet még, ha ezek esetleg elkezdenek majd komplett mondatokat vagy - döbbenet - egész nyelveket hamisítani.

Valahol Európában

Szállásadónőm először úgy mutatott be érkező vendégeinek, hogy íme "Tamasz", Varsóból. Kicsit megilletődve korrigáltam gyorsan, nem Varsó, hanem Budapest, mert Hungari. Ja, igen, hát persze hogy Magyarország. Ezután még kicsit beszélgettünk is a városról, hogy a Duna, két part, meg ilyenek. Ezek után ma, amikor újabb vendégek jöttek, és összefutottunk az előszobában, ilyet szól: ismerjétek meg Tamást, Bulgáriából. Ez már annyira sok volt, hogy inkább elfogadtam új identitásom és barátságosan kezet fogtam az érkezőkkel. Bár amúgy sem sértődnék meg ilyesmin, de úgy tűnik szállásadóm viselkedésén már csodálkozni sem érdemes, mert egészen külön kategóriába tartozik e téren.
Nemrég például egy igazi keleti szláv - magas, kerek arcú, szőke hajú - szépség toppant be és be is lett mutatva rögtön, ő Irina, egyenesen Moszkvából. Mire Irina kicsit behúzta a nyakát, és kisiskolás módra jelentkezve csipogta, hogy: bocsi, Minszkből, ha már. Ó, persze, örvendezett szállásadónőm, én pedig csak egy diszkrét bólintással jeleztem Irina felé (akkor még persze mit sem tudva bimbózó bolgár énemről), tudom mit érzel, sőt, még azt is tudom, hogy Minszk nem Oroszországban van.

Le gym

Az egyik legemlékezetesebb pillanat minden kétséget kizáróan az volt Montréalban, amikor négy jagermeister elfogyasztása után (az egyetem melletti bisztróban, ami a város szinte egyetlen olyan helye volt, ahol árultak európai rövideket) tréningnadrág és minden egyéb sportfelszerelés híján az apartmantársam, Krisztián által kölcsönadományozott piros, "Hershey's kisses" feliratú, fehér szívecskékkel díszített alsónadrágban, valamint zöld-fekete csíkos pólóban, ja és mindemellett sárga tiszacipőben jelentem meg a szállás mellett lévő "Centre sportif"-ban, annak is a "Le gym" nevű részében (ami lássuk be, még a Le big mac mellett is igen vicces), hogy együtt próbálkozzak egy kicsit a helyi fekete erőemberekkel. Becsületükre legyen mondva, hogy nem ejtették a gégéjükre a súlyt a röhögéstől, sőt egyikük gyanakvó érdeklődésemre még kedvesen fel is világosított, hogy valóban, a súlyok errefelé nem kilogramban vannak megadva. Hogy pontosan miben, máig sem tudom, de kicsit lehangoló volt realizálni, hogy akkor ezek szerint mégse lettem majdnem kétszer olyan erős a három hét pihenéstől.

Montréal - beszéljenek a tények

Indításképpen íme néhány érdekesség, kis színes Montréalból, ami amúgy elárulom előre, egy elég fura város.

- Ha esetleg az a kép élne benned Kanadáról, hogy az egy kontinensnyi svájc (mint ahogy bennem élt), akkor az átértékelési folyamatot érdemes megfontolás tárgyává tenni. Bár Montréal kétségkívül nem reprezentálja az ország egészét, de itt látványos gazdagságnak, különösebb jólétnek, gondoskodó államnak nyoma sincs. Az utcákon rengeteg a hajléktalan, egyes negyedekben minden harmadik ház honlokzata rohad, a külvárosok szürkesége Salgótarján/Gyál/Balmazújváros szinten is felveszi a versenyt, az utca embere pedig általában véve eléggé igénytelen. (Hanna kedvéért: jó, Londonhoz képest talán nem.)

- Az üzletek többségének berendezése, árukínálata egy külön fejezet: általános jelenség a koszlott fekete-fehér műkövön tologatott, kiszolgált gurulós fémfogasra dobált, nyolcvanas éveket idéző ruhákat kínáló bolt (még a nagyobb bevásárlóközpontokban is!) amelyek vigasztalan, kórházi várótermeket alulmúló hangulatára még egy Hungária körúti kínai boltos is elismerően füttyentene. A legdöbbenetesebb, amikor egyébként trendinek számító márkákat, mint például az American Apparel, árulnak ilyen körülmények között, a város közepén.

- Hogy Kanada kétnyelvű, az lehet, de Montréal nem igazán. Montréalban - mint Québec tartomány legnagyobb városában - bár valószínűleg sokan tudnak angolul és sokszor lehet váratlanul perkekt angolokba botlani, a feliratok túlnyomó része csak francia, és az emberek már épp nem elhanyagolható része kelletlenül használja az angolt, ami különösen a párizsiak e téren mutatott pozitív hajlandósága után meglepő.

- Ennek fényében már természetes, hogy jó sok kék-fehér, liliomos Québec-zászlót - ami durván a konföderációs zászlónak felelhet meg észak-amerikai párhuzammal élve - lehet látni az utcákon, és az éppen az egyetem idejére eső Canada Day-en is szórólapoztak a szeparatisták, mondván hogy Kanada csak lehúzza a tartományt, merjünk szabadok lenni, stb. Érdekes, hogy a patriotizmus itt akár puszipajtás is lehet a felvállalt homoszexualitással: a város melegnegyednek sejtett részén több helyen láttunk egymás mellett lobogó québeci és szivárványos zászlót.

- Montréal a nyugat-európai nagyvárosokhoz képest nagyon olcsó hely. Az éttermekben mindenhol annyiba kerül kanadai dollárban egy ebéd mint Párizsban euróban vagy Londonban fontban számolva, vagy éppen még olcsóbb. Ugyanez igaz a boltok többségére is, kisebb anomáliákkal, a tej például nem olcsóbb és a sajt is rohadt drága általában.

- A vásárlás egyik legkellemetlenebb része Montréalban az adók számolgatása. A városban egészen elképesztően idióta "tax"-rendszer működik: egy adót kell fizetni Kanadának, egyet Québecnek, de azért hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, ezt az összeget sohasem adják hozzá az árhoz, hanem mindig fejben kell kalkukálni, ami még huszadszor is tud meglepetéseket okozni. Külön érdekes, hogy a rigorózusan számontartott adókat néhány árus simán elintézi egy összekacsintással és egy nagyvonalú ajánlattal, hogy ok, akkor legyen 100, "tax included".

- A montréali ATM-kultúra is, hm, sajátos. Az automaták alapértelmezésben egyszerűen ignorálják a Visa-kártyákat, viszont a legváratlanabb helyeken lehet belebotlani a - fentiek okán többnyire használhatatlan - terminálokba: kisbolt végében, sushi-bárban, utcai mexikói kajálda tövében, szórakozóhelyek mélyén.

- Montréal egyébként is hadilábon áll a számokkal: bizonyos dollár(cent)címletekre egyszerűen nincs ráírva mi mennyi, és az utcák számozása képes úgy haladni, hogy a 192 után jön a 214 majd a 450, pedig sokáig gondolkodtunk is rajta, egyáltalán elinduljunk-e abba az irányba, ha ilyen sokat kell gyalogolni.

- Sok honfitársam minden bizonnyal csak egy megkönnyebbül sóhajjal venné tudomásul a felmentést, de azért mégis minimum érdekesnek mondható, hogy a montréali vécékben gyárilag nincs vécékefe.

- Kellemes meglepetés volt, hogy szemben például a honi elektronikus háttérzene-trenddel, az általunk bevizsgált montréali szórakozóhelyek döntő többségében alapból gitárzene, sőt keményebb rockzene szól az emberek feje fölött. Külön említésre méltó a lokális Rage Against The Machine revival: az összes nagylemezről hallottam egy-egy számot szinte mindegyik nap valamelyik nyilvános helyen, és - még a zenekar friss újraösszeállásának fényében is - meglepően sok RATM-pólós fiatal is mászkált az utcákon.

Montréal

Holnaptól egy hét Montréal. Itt lesz ugyanis a jól hangzó Minds and Societies névre keresztelt nyári egyetem, ahol a fejtágítás mellett reményeim szerint prezentálhatom a több(i)ek között itt megtalálható összefoglaló alapján készült posztert is.
Apropó, poszter. Legutóbb, amikor áprlisban Marciéknál voltam Berlinben, azzal kedveskedtem nekik, hogy az utolsó pillanatban fejeztem be egy londoni workshopra készült posztert, utána pedig még nyomtatóhelyet is kellett keresni velem, persze azt már az utolsó utáni pillanatban. Érdekesség, hogy a nyomtatás ára ott 14 euro volt ott, és Londonban pedig olyat is hallottam, hogy helyben 44 (!) fontba (!) került a nyomtatás. Oké, az színes volt, meg fényes, és szép is, az enyém meg egyik sem, de akkor is.
És hogy csavar is legyen a történetben: itt Párizsban a Boulevard Saint-Michelen egy helyen, ahol valami elképesztően kedvesek is voltak, tegnap kinyomtatták nekem az újat, még tokot is adtak hozzá - 3.81 euróért. Igen, ennyiért, nem írtam el. Egyelőre nem értem, még úgy sem, hogy a papír vékonyabb mint a múltkori, hiszen Elena, aki ajánlotta a helyet, azt mondta, 30 euro körüli árszabásra számítsak. Ezek után szeretnék majd olyat Montréalban, hogy jónapot, szeretném azt a laptopot, parancsoljon öt dollár húsz cent lesz, viszlát, jöjjön máskor is.
Ez lesz egyébként az első utam a tengerentúlra, meg úgy egyáltalán, Európán kívülre, be is vagyok sózva rendesen. No meg a program: többek között két igazi ikon prezentálja majd magát a konferencián: az egyik legszellemesebb kortárs filozófus, Daniel Dennett (a Micsoda elmék, a Darwin veszélyes ideája, és még sok más minden szerzője) és a nagyszerű Az emberi gondolkodás eredete című könyvéért méltán elhíresült kognitív archeológus / neuroelmélész Merlin Donald, személyesen.

(Beszámoló utólag mindenképp, tudósítás kapcsolattól és időbeosztástól függően várható)

Kościół polski

Azaz lengyel templom. Amikor a városba érkeztem, már a lakáshoz vezető úton belebotlottam egy szerény táblába, ami egy belső udvarban kialakított lengyel templom(ocská)ba irányította be az arra járókat. Ez természetes, gondoltam, ha már vannak itt lengyelek, miért is ne lehetne saját templomuk. Na de ekkora. Ez utóbbi hűha persze már erre a másik, balra látható templommal való találkozásra volt a reakcióm.
A masszív barokk épület - mint azt a mellette elhelyezett, "Párizs történelme" c. fejlécet viselő, és a város nevezetesebb pontjain lecölöpölt tájékoztató izéről kiderült - hivatalos neve Notre-Dame-de-l'Assomption, körülbelül A-Mi-Asszonyunk-Mennybemenetelének temploma, és a 19. század utolsó harmada körül lett a lengyeleké. Hogy miért, hogyan és egyébként is, arra fél év múlva visszatérünk.
Bár az a fotón nem látszik, ugye miért is fotóznám le amiről írok, szóval igazán remek a hangulat itt a templom körül, több standon árulnak lengyel újságokat, magazinokat, de mindenfélét tényleg, a srácok fociznak, mindenki hangosan beszélget, valakik szemmel láthatóan éppen randira érkeznek; egy pillanatra sajnáltam, hogy nem vegyülhetek el köztük, csak mert nem vagyok lengyel. Ja és katolikus sem.

Vélib'

Hasonlóan több, a biciklizést mint nem csak alternatív, hanem mint normális közlekedési módot elfogadó és támogató európai nagyvároshoz - mint például Bécs vagy Berlin - Párizsban is működik egy számos "lerakattal" és biciklivel felszerelt biciklibérlő-szolgáltatás, a Vélib'. A rendszer elég hatékonynak és népszerűnek tűnik, eddig szinte több Vélib'-es biciklistát - turistákat és helyieket vegyesen - láttam a városban, mint olyat, aki a sajátján kerekezett.
Hogy miért érdekes ez épp most? Mert annak ellenére, hogy a bicikliskultúra olyan fejlett itt, amilyen, az autósok úgy látszik még mindig nem figyelnek eléggé a kerékpárosokra. A villamoson velem szemben ülő polgártárs újságjának, a Le Parisiennek a címlapján - ne kérdezzétek, magam se értem hogyan, de valahogy értettem - egy biciklista halála volt a vezető anyag. A negyvenkét éves férfi, akit egy kamion gázolt el, immár a harmadik olyan áldozat volt az elmúlt két hónapban, aki az autósok figyelmetlensége miatt vesztette el az életét.
A cikk kiemelte: a férfi egy Vélib'-et hajtott, amikor a halálos baleset érte. Talán nem elhamarkodott következtetés, hogy ez esetben itt is előrébb járt az infrastrukturális fejlesztés, mint az általános morál finomhangolódása - bizonyos problémák még mindig ugyanazok mint nálunk.

Bódottág

Nagyon büszke vagyok.
Megjelent az első Index-közeli publikációm a(z eddig) méltatlanul nem el- vagy félreismert, de szerintem hiánypótló és értékteremtő Szóvicc blogon, itt.
Az immár végre az emberiség kultúrkincsében a hozzá méltó helyet elfoglaló mű, ha jól emlékszem egy 1990-es évek végi Balatonszepezd-Budapest vonatúton született meg; nem elképzelhetetlen, hogy az azóta is visszasírt ropogós műbőrülések tettek pszichedelikus hatást ránk, de tény, hogy a lazán több mint három órás vonatút alatt Danival szinte csak szóviccekben kommunikáltunk. Jobbnál jobbakban, mint láthatjátok. Ez az egy, ami megmaradt a fejemben a több száz közül, úgyhogy úgy látszik, egy darabig még elmarad az Armaggeddon.

Nem fair

Az nagyon rendben van, hogy a közeli Carrefour-ban egy egész elkerített rész van a fair trade termékeknek. Az viszont ennek fényében különösen fájó, hogy a vegetáriánusok felőlük mehetnek amerre látnak, mert ilyen részleg nincsen. Fél óra keresés után egy darab japán tofu találtatott a "világ konyhái" folyosó egyik eldugott polcán.
Hát, mit mondjak, kiegyeznék a háromszáz helyett mondjuk csak kétszázötven féle sajttal, és egy kis változatosságot és egyes fogyasztói rétegek megcélzását kérném csak cserébe, ha lehet.

Kaza maza

Kaza maza, avagy a falafel újraértelmezése. Bár én a fanyalgás általános közhangulatával szemben úgy gondolom, hogy a budapesti falafelek nem rosszak, főleg a megdöbbentően íztelen és jellemzően túlgyömbérezett londoni, vagy akár a kissé alulzöldségezett berlini vagy a kábé ugyanolyan prágai cuccokhoz képest, a Kaza maza nevű, meglehetősen lepusztult libanoni gyorskajálda falafele lenyűgözött.
Nem figyelmen hagyva azt a jelentéktelennek tűnő kis apró-cseprő antropológiai körülményt, hogy ami otthon jellemzően - igaz már egyre jobban színesedve, de mégis csak - "arab", "kínai" vagy "indiai", az itt Sri Lankai, libanoni, szír, szecsuáni, marokkói, algériai és így tovább, így a kaza maza menüjén sem csak feltétlenül az ömlesztett arab menü szerepel, hanem jópár olyan dolog, amit például a szomszéd szírnél már hiába keresnénk.
Ja, egyébként a hellyel szemben van egy görög, lejjebb egy "indiai", még lejjebb egy teljesen otthoni dizájnú "kínai", kicsit feljebb pedig egy "eredeti" angol pub, de emellett azért még egy leginkább franciának tűnő kávézónak és egy étteremnek is marad hely.
Persze, a falafel. A Kaza maza falafelének nagyszerűsége talán abban rejlik, hogy valahogy elérik az ízek lehető legjobb összehagolását, amivel - vagy ebből következően vagy ettől függetlenül, nem tudom - egyben a tekercs sűrűbb volta is együtt jár. A lényeg: omlósra sütött falafelgolyók, egy kis petrezselyemmel, friss lepénybe csavarva (nagyon kevés öntettel), majd két vaslap között kissé megpirítva, befejezésül pedig egy kenésnyi humusz a tetejére. És kész.

Metrózenészek

Az egész azzal a roma sráccal kezdődött, aki fölszállt a 10-es metróvonal egyik megállójánál a harmonikájával, majd pár - köztük egy Szécsi Pál-számra gyanúsan hajazó - darab eljátszása után körbejárt a pohárkájával, hogy begyűjtse az adakozni hajlandók euróit. A pár nappal később a délutáni csúcsforgalomban az ajtón épphogy csak be - majd épphogy csak ki - préselődő ötvenes, szakállas, depardieu-i pocakján farmeringet feszítő gitáros kifogástalan kiejtéssel és mondjuk elég profi kísérettel adott elő különféle Beatles-örökzöldeket plusz hasonlókat, majd újra kalapozás.
Ma egy apró termetű, szemüveges hölgy jelent meg a kocsiban, kis szerencsétlenkedés után felhúzta maga után az erősítőjét, ami egy standard abc-s árumozgató kiskocsira volt rászigszalagozva, mellékesen egy üveg narancslével együtt, majd kis topogás, zavart köhécselés után tekert a gombokon párat, kezébe vette a mikrofont, és a felcsendülő zenekari kíséretre, néha meg-meginogva a metró durvább kanyaraiban, elénekelte a Bésame Mucho-t. Őrület.

Ez művészet

Mondjuk valóban egyszerűbb úgy az élet, ha egy percet sem kell gondolkodni mindenféle rettentő bonyolult művészetelméleti kérdésen, hanem velősen megmongyák hogy mi van.
Szóval az előtérben látható, engem vagy valaki mást gyanakvó arckifejezéssel vizslató, a helyét egy George W. hasonmásverseny dobogó-esélyeseként is minden bizonnyal megálló úriember mögött, helyesebben a kalapjának a karimája mellett ugye látható két nagy tábla-szerű valami, ami első blikkre csak azért lett odatéve, hogy jól tönkretegye a Tuileries-kertet hosszanti perspektívában lefényképezni vágyók délutánját.
(Ezt a funkcióját amúgy maradékta- lanul teljesítette is.)
Ha közelebb megyünk, akkor annyiban árnyalódik a kép, hogy láthatóvá válik az objektum egésze: két jó nagy hajlított valami, egymással szemben. Ekkor már biztos voltam benne, az otthoni metróépítés furcsa kellékein edződve, ez valami kordon lesz. Valamit fúrnak majd. Ásnak egy jó kis gödröt. De mielőtt továbbálltam volna, észrevettem egy táblácskát a földön kuporogva, így kiderült, lófaszt lesz itt gödör. Ne érintsd meg, műalkotás, így szól. Érted paréj, nem sejtenéd hogy itt művészet van, de ha nem vennéd észre, mi azért örülnénk ha tudnád, végülis azért tettük ide.
Hoszú távú stratégiaként nem tartanék haszontalannak egy, a fenti felirat esztétikájából kiinduló, mondjuk "láthatatlan művészet" munkacímen futó street-akcióművészeti projektet: csómó olyan műalkotást helyeznénk el a városban, amelyek - mivel más választásuk nincs - attól lennének műalkotások, hogy megmondanánk az embereknek hogy azok. Ledfal, megafon, vállrángatás és lassan, tagoltan emelt hangon arcba magyarázás mind jöhetnek, és önkéntesek is.