2008. október 27., hétfő

A kultúra egy híd II.

Az általam ismert kulturális pszichológiai szakirodalomból mintha kimaradt volna egy igen fontos, feltehetően veleszületett kulturális univerzálé: a metróállomások nevének gyerekek általi kitartó ismételgetése.
Otthon rendszeresen visszatérő élmény volt a például klinikák-klinikák!-ot élvezettel sipító fiatalság műsora, és mint az a minapi krosszkulturális terepmunkámon (az RER (e: erhöerh) B egyik szerelvényén való utazás) nyilvánvalóvá vált, ez a szenvedély nem ismer határokat.
Sátleléáll-sátleléáll-sátleléáll! (í: Châtelet-Les Halles, a világ legnagyobb metrócsomópontja - a szerk.) - üvöltötte először a fekete göndör kislány kisruhácskában, majd halkabban suttogta, majd huncutul göcögte, végül pedig komolyan kinyilatkoztatta, hogy: Sátleléáll. Mindezt persze az elmaradhatatlan, kataton koreográfiával, úgy mint anyukába csimpaszkodás, idegenekre kacsintgatás, fejet anyu ölébe fúrás, önfeledt ugrándozás, stb.
De hogy a felmérés méginkább reprezentatív legyen, egy fehér kisfiú is azzal töltött el múltkor egy egész megállónyi időt, hogy denfaer-rosró-denfaer-rosró (í: Denfert-Rochereau), valamint: por-roajal-por-roajal (í: Port-Royal), és közben igen nagy mértékben örvendezett, bár azt nem is sejthette, hogy az előtte utazó milyen sokat tanul az ingyenes kiejtésleckéből.

1 megjegyzés:

annus írta...

apa kezdődik, kezdődik, kezdőőőőődik, keeeeeezdődik, kezdődik, kezdőőőőőddddiiiiiiiiiiik... apa, apa :)))