Izland

Kedves olasz témavezetőmmel, Robertoval összefutván az intézetben, megemlítettem neki, hogy várhatóan nem írnak ki újabb magyar állami ösztöndíjakat a hitelválságra hivatkozva. Mire ő részvétteljesen csak annyit mondott, hogy ó igen, hallottam hogy Izland és Magyarország nagyon nagy bajban van.
Mondják, hogy a pénzpiacokon a híresztelés legalább olyan hatásos mozgatóerő lehet mint a valós eredmény - és bár fogalmam sincs, mi a valóság Magyarország viszonylatában, de ha csak a híresztelések erejét nézzük, akkor azt hiszem ebből a gödörből nemigen fogunk kimászni egyhamar.

A kultúra egy híd II.

Az általam ismert kulturális pszichológiai szakirodalomból mintha kimaradt volna egy igen fontos, feltehetően veleszületett kulturális univerzálé: a metróállomások nevének gyerekek általi kitartó ismételgetése.
Otthon rendszeresen visszatérő élmény volt a például klinikák-klinikák!-ot élvezettel sipító fiatalság műsora, és mint az a minapi krosszkulturális terepmunkámon (az RER (e: erhöerh) B egyik szerelvényén való utazás) nyilvánvalóvá vált, ez a szenvedély nem ismer határokat.
Sátleléáll-sátleléáll-sátleléáll! (í: Châtelet-Les Halles, a világ legnagyobb metrócsomópontja - a szerk.) - üvöltötte először a fekete göndör kislány kisruhácskában, majd halkabban suttogta, majd huncutul göcögte, végül pedig komolyan kinyilatkoztatta, hogy: Sátleléáll. Mindezt persze az elmaradhatatlan, kataton koreográfiával, úgy mint anyukába csimpaszkodás, idegenekre kacsintgatás, fejet anyu ölébe fúrás, önfeledt ugrándozás, stb.
De hogy a felmérés méginkább reprezentatív legyen, egy fehér kisfiú is azzal töltött el múltkor egy egész megállónyi időt, hogy denfaer-rosró-denfaer-rosró (í: Denfert-Rochereau), valamint: por-roajal-por-roajal (í: Port-Royal), és közben igen nagy mértékben örvendezett, bár azt nem is sejthette, hogy az előtte utazó milyen sokat tanul az ingyenes kiejtésleckéből.

Párizsi street-art: alulról és felülről

Nem is olyan könnyű minden körülmények között időt szakítani egy-egy bejegyzésre, erre jöttem rá mostanában. Amíg újra lesz időm, addig is hadd beszéljen egy-két kép helyettem; tegnap találtam ezeket az utcaművészeti alkotásokat, egyik tetszetősebb mint a másik, ugyanakkor egy nagy különbség van köztük: az egyik feltehetően szigorúan illegális, a másik pedig valószínűleg még városi támogatást is tudhat maga mögött.
Ez a művészet, de bonyolult egy dolog.

Szolgálati közlemény

Most újabb két hetes szünet ígérkezik...tekintve hogy újra itthon, nomeg a jó öreg konferencia szervezése és a végső előadássimítás miatt amúgy sem lenne kompetenciám írogatni ide.
Október végén folytatás!

Tudományos publikáció 3.0

Új virtuális konferencia indult az Interdisciplines.org interaktív folyóiratban, melyet egyébként innen az Institut Nicod-ból moderálnak, többek között a(z egyik) témavezetőm. A tudomásom szerint egy nagyobb projekt keretében összehozott virtuálkonferencia címe Scientific Publications 3.0, ennek megfelelően a tudományos publikációs gyakorlat és rendszer jövőjével foglalkozik, főként az online publikáció terén várható változásokkal, fejleményekkel, előrejelzésekkel, kilátásokkal.
Az első írás tegnapelőtt jelent meg, Back to Basics: How Technology and the Open Source Movement Can Save Science címmel, David Koepsell tollából, és lesz még kettő: Kathleen Fitzpatrick a Peer-to-peer review rendszerről ír majd, a sort pedig a Wired-os Long Tail-sztár Chris Anderson zárja a What Science can learn from Google? című cikkével.
Akik érdeklődnek vagy az újmédia vagy a tudományos hálózatok iránt, azok minimum érdekesnek találhatják a kezdeményezést, akiket viszont esetleg mindkét téma foglalkoztat, azok extra élvezetben részesülhetnek ha elkattintanak a konferenciára.

A kultúra egy híd

Tegnap beköltöztem a már beharangozott CIUP-ba, bár utólag ez így talán már nem is annyira érdekes hír, különösen hogy az internetelérés több mint problémás ebben a szuper komplexumban, ami hamar ellehetetleníti az egyszeri naiv bloggert, aki csak úgy felhőtlenül posztolgatna ("blogot írunk, írogatunk, nolámcsak!).
Ugyanakkor valóban érdekes dolgok is történnek itt.
Ma például, amikor első ebédem során a helyi étkezdében (szuperdiszkont 2.85 eurós "menü"-nek nevezett egytálétel 2 db joghurttal, plüsz egy szakácsnak öltözött délkelet-ázsiai egyed, aki "no mít, no fis, hahaha" rikkantással tolja felém a tányért az alpakkapulton, kedvesen) leültem egy asztalhoz, ahol már javában étkezett egy japán srác, sajnos csak későn realizáltam hogy mindezt úgy teszi, hogy egyszerre szürcsög és csámcsog, minden egyes rágásnál lelkiismeretesen kinyitva majd összecsapva az állkapcsát: ha jól helyezkedtem volna, szerintem még akár láthattam is volna az étel nemétellé való átlényegülésének minden egyes szent fázisát.
Mondjuk intő jel lehetett volna, hogy a srác a desszertként kapott banánt szépen szeletenként ráterítette a zöldségestésztájára, de mindenre én sem figyelhetek.