Kaza maza

Kaza maza, avagy a falafel újraértelmezése. Bár én a fanyalgás általános közhangulatával szemben úgy gondolom, hogy a budapesti falafelek nem rosszak, főleg a megdöbbentően íztelen és jellemzően túlgyömbérezett londoni, vagy akár a kissé alulzöldségezett berlini vagy a kábé ugyanolyan prágai cuccokhoz képest, a Kaza maza nevű, meglehetősen lepusztult libanoni gyorskajálda falafele lenyűgözött.
Nem figyelmen hagyva azt a jelentéktelennek tűnő kis apró-cseprő antropológiai körülményt, hogy ami otthon jellemzően - igaz már egyre jobban színesedve, de mégis csak - "arab", "kínai" vagy "indiai", az itt Sri Lankai, libanoni, szír, szecsuáni, marokkói, algériai és így tovább, így a kaza maza menüjén sem csak feltétlenül az ömlesztett arab menü szerepel, hanem jópár olyan dolog, amit például a szomszéd szírnél már hiába keresnénk.
Ja, egyébként a hellyel szemben van egy görög, lejjebb egy "indiai", még lejjebb egy teljesen otthoni dizájnú "kínai", kicsit feljebb pedig egy "eredeti" angol pub, de emellett azért még egy leginkább franciának tűnő kávézónak és egy étteremnek is marad hely.
Persze, a falafel. A Kaza maza falafelének nagyszerűsége talán abban rejlik, hogy valahogy elérik az ízek lehető legjobb összehagolását, amivel - vagy ebből következően vagy ettől függetlenül, nem tudom - egyben a tekercs sűrűbb volta is együtt jár. A lényeg: omlósra sütött falafelgolyók, egy kis petrezselyemmel, friss lepénybe csavarva (nagyon kevés öntettel), majd két vaslap között kissé megpirítva, befejezésül pedig egy kenésnyi humusz a tetejére. És kész.