Egerek és emberek

Art Spiegelman Maus című képregénye azon kevés mű közé tartozik, amely olvasása közben egy ponton majdnem konkrétan elbőgtem magam, pedig ez nem hatéves koromban történt. Az mondjuk némileg vigasztal, hogy - saját bevallása szerint - Umberto Ecóval is valami hasonló történhetett, és ha már egy közös pontunk van, az csak jót jelenthet.

A Maus nem egy bonyolult munka. Klasszikus Holokauszt-történet, amiben egerek a zsidók, macskák a németek, a kétkötetes sztori pedig a főszereplő túlélését meséli el, ahogy azt az Amerikában élő fia lejegyzi. A rajzok sem különösebben lenyűgözőek: az egyszerű fekete-fehér képkockák - a fikció sajátos kereteihez illeszkedve - realista módon mutatják be az események egymásra következését.

Mégis, a részek ahogy összeállnak, egy egészen megrázó egészet hoznak létre. Talán a szimpla transzformáció miatt? Hogy a valóságtól elemelt mese, amikor újra és újra rájövünk, hogy egyáltalán nem mese, kétszeres súllyal szakad ránk? Vagy azért, mert a narrátor nem áll meg az egyszerűbben feldolgozható menekülés-ellenállás narratívánál, hanem bemutatja az egésznek az elkerülhetetlen, de sokszor nem mutatott pszichológiai utójátékát, a túlélőből lett megtört, rigolyás, előítéletes vénembert - az apját - akit néha ő maga is alig tud elviselni?

A választ nem tudom, a Maus pedig azért jutott eszembe, mert amikor a házinénimmel legutóbb képregényekről beszélgettünk – mint kiderült, igen tájékozott a témában – említette, hogy azóta elhunyt férje meghívására Art Spiegelman a kilencvenes évek elején Bloomingtonban tartózkodott egy ideig mint vendégelőadó. Elmesélte, hogy Spiegelman – akárcsak a Maus narrátor-egere – totális láncdohányos volt, olyannyira, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy még az órák közben is dohányozhasson. A diákok és egyáltalán, mindenki más védelmére állítólag még megpróbáltak egy olyan hamutartót is üzembe helyeni, ami legalább a letett cigaretta füstjét elnyeli, de a siker ezügyben nem volt százszázalékos.

Spiegelman távoztakor egy szignált, díszdobozos Maust hagyott hátra náluk – ami amellett, hogy nem keveset érhet, leginkább a(z itt balra látható) dedikációk miatt izgalmas; mindkettő félig aláírás, félig rajz, és olyan, mint maga a Maus, egyszerű, mese és közben merő valóság és így együtt egészen kivételes.

De mi más is lehetne egy láncdohányos egér?

Bloomington Fun Facts – Vol. 2.

– Ha egy fiú- és egy lánybarát találkozik, nem puszit adnak egymásnak, hanem amúgy féloldalasan, kissé előrehajolva megölelgetik egymást, ami rendkívül cuki.

– Az Indiana Memorial Unionban több foteles tanuló-pihenő szoba – lounge – van, ahol akár aludni, vagy csak egyszerűen üveges szemekkel magatehetetlenül heverni is lehet a nap bármelyik szakaszában. És ugye ha valamit lehet valahol, akkor mindig akadnak olyanok, akik kifejezetten azért a valamiért járnak oda. A legbosszantóbb az, amikor boldogan szaladsz egy messziről üresnek látszó kanapéhoz, amiről aztán kiderül, hogy valaki már kiütve fekszik benne.

– Az amerikai kiskereskedelem egyszer és mindenkorra véget vetett a sajtok körüli, módfelett bosszantó konceptuális rendetlenségnek. Nem számítva a kézműves és prémium sajtpultokat, az olcsóbb népi sajtok jellemzően körülbelül öt-hat fajtában (ún. swiss, mozarella, mild, medium és sharp cheddar, provolone és még valami amire ha lelőnek sem emlékszem) és szigorúan négy formátumban – tömb, szeletelt, durván, illetve finomabban reszelt – kaphatók. Ami igen rokonszenves – természetesen a katonás rend mellett –, hogy a formátumok közötti választást nem igyekeznek sunyin befolyásolni az árképzéssel: mindegyik kialakítás pontosan egyforma súlyú és árú.

– Elköszönéskor gyakorlatilag senki nem használja a „bye” szót, az alapértelmezett hangsor a „see you”, tetszőleges ornamentikával. (See you on Sunday, see you later, stb.)

– A gymben ha valaki menőnek akar kinézni, akkor nincs más dolga, mint az atlétájára vagy közvetlenül testre egy olyan pólót felvenni, aminek le vannak vágva az ujjai, majd a maradék hosszanti irányban oldalt kegyetlenül ketté van tépve, de csak épp addig, hogy alul egy kis anyag összetartsa az ily módon elöl-hátul kissé libegő ruhaneműt. E különös ruhadarab természetesen akkor a legviccesebb, amikor egy látványosan vézna és újonc fiatalember viseli, nyilvánvalóan demonstrálva a tényt, hogy nem járatos a szubkulturális kiegészítők és szubkulturális tőke összehangolásának művészetében, ezzel szándéka ellenére egy szempillantás alatt a hiteltelenek és nem menők közé pozícionálva magát.

A soundtracknak amúgy semmi más magyarázata nincs, mint hogy alkalmatlannak bizonyultam bármilyen illusztráció kiválasztására és hogy minden bizonnyal ez az év lemeze.

Éjszaka, polcok neonfényben és a történet folytatódik az elejéről

Az O’Malia’s bár éjfélig van nyitva, de este tíz körül már alig néhány ember lézeng a félteszkónyi áruházban. Ilyenkor kiváló alkalom nyílik a hangszórókból finoman szóló hegedűverseny hangjai mellett elmerengve újra és újra megállni az olyan, megszokhatatlan de valójában teljesen logikus termékek előtt, mint például a dobozolt tojásfehérje vagy az ígéret szerint egy perc alatt elkészülő zabpehely vagy éppen a hideg vízben is megfővő (illetve pontosan mit is csináló?) filteres tea.
Az alkalomhoz illő csendes áhítattal járkáltam a polcsorok között. Amikor éppen átvágni készültem egy folyosón, furcsa, súrlódó hangot hallottam és valami finoman a bokámnak ütközött. Letekintve láttam, hogy egy Heinz Baked Beans doboz pörög egyre lassulva a linóleumon, újra felnézve pedig megláttam az integető, létrájáról éppen lekászálódó és felém elinduló eladót is. Otthon eszembe sem jutott volna, de itt magától értetődőnek tűnt, hogy először egy félig kivitelezett bowling-mozdulatot imitálva úgy teszek, mintha a padlón akarnám visszagurítani neki a konzervet, és valahogy az is magától értetődőnek tűnt, hogy az eladó egy félig, de azért érzéssel kivitelezett amerikai focis helyezkedéssel válaszol erre. A konzerv végül teljesen polgári visszaszolgáltatását és a kedélyes magyarázkodást – tudod, olyan bonyolult felrakni ezeket a fenti polcra, és ha leesik, már nehéz elkapni – követően természetesen nem maradhatott el a minden áruházi kérdések legfantasztikusabbika: mindent rendben találtál?

Igen, mondtam teljes meggyőződéssel, majd a lehető legnagyobb ívben elkerülve a már újra a létra tetején egyensúlyozót, átfordultam a párhuzamos sorba, a chipsek és chipsek komor világába. Az egyik teljesen ártalmatlannak kinéző zacskó csomagolásán feltüntetett adatokat böngészve ezredszerre is rádöbbentem, hogy az itt bevett adag-alapú kalóriafeltüntetés az egyik leghuncutabb dolog a világon.

Egy perc nem telik el és a szomszédból puha koppanás, egy gördülő tárgy hangja majd diszkrét csattanás hallatszik, a doboz egyre lassuló pörgését már csak hozzáképzelem. Hatásszünet, majd lépcsőfokonként fémesen felnyög a létra is. Szeretnék neki biztatóan inteni, hogy semmi gond, előfordul, de több száz zacskó chips van köztünk. Legközelebb inkább megveszem, becsszó.

♥

A minap kipróbáltam az egyetem számos, szürreálisan fantasztikus szolgáltatása közül az egyiket, a 0-24 csetes segítségkérést. Az apropó majdnem lényegtelen, mindössze azt akartam megtudni, hogy miért nincsen nekem feltöltött nyomtatási számlám, amikor másoknak van. Az is majdnem ugyanannyira lényegtelen, hogy a választ megkaptam öt percen belül. Azt viszont még mindig nem tudom megszokni, ahogy megkaptam. Kérlek kapcsolódjatok be a beszélgetésbe egy ponton, mondjuk itt:

(18:34:32) Tim D said to you:

Your department that you are affiliated with could pay for this printing for you if you have a departmental account number. It is $4 for a 100 pages

(18:34:47) Tim D said to you:

You can also pay for this with cash, check, credit, debit at our desk in the library

(18:35:35) You said to Tim D:

oh I see, thank you, I'll do it then

(18:35:41) Tim D said to you:

Sorry about that!

(18:35:43) Tim D said to you:

You have a great night

(18:36:03) You said to Tim D:

It's okay, 4 bucks is not that bad

(18:36:08) Tim D said to you:

Yeah not too bad really

(18:36:12) Tim D said to you:

works out to 4 cents a paper I think

(18:36:38) You said to Tim D:

yes, that sounds reasonable - great night for you too!

(18:36:42) Tim D said to you:

No trouble at all

(18:36:44) Tim D said to you:

Take care

***

Kell-e még ehhez valamit hozzátennem?

Úgy érzem nem lesz egyszerű innen felvenni a fonalat otthon a matchos pultosnénivel.

Természetesen ez a bejegyzés semmiképpen sem maradhat soundtrack nélkül. Mivel a házinénim hűtőszekrényén négy darab Beatleses hűtőmágnes is van (találjátok ki, miért négy), és itt Bloomingtonban valami elképesztő Beatles-revival van – legalább hetente egyszer Beatles szól az Indiana Memorial Union Starbucksban, és eddig minimum fél tucat Beatles-pólós leányt, fiút láttam, ezért a választás egyértelmű. Ölellek titeket, innen a messzeségből.

(Disclaimer: természetesen a nevet megváltoztattam)

Bloomington Fun Facts – Vol. 1.

Amikor az embernek nincsen ideje és pláne kedve csak úgy blogolgatni, ugyanakkor a barátai felől érkező szeretetteljes bejegyzésigénylő presszió lassan már feldolgozhatatlan lesz, nincsen jobb menekülőútvonal mint az úgynevezett szórakoztató de egyben színigaz adatok, tények listába gyűjtése. A következőkben tehát ellenállhatatlanul vicces valóságdarabok következnek Bloomingtonból és tágabb vonzáskörzetéből. Azzal az illúzióval áltatom magam, hogy a nagyon általános amerikai dolgokat nem részletezem, de biztos lesznek köztetek olyanok, akiknek ismerős lesz egy-egy amerikanizmus, ilyenkor csak gördítsetek lejjebb eggyel.

– A bloomingtoni csapvíznek nem kellemetlen, nem is rossz, hanem valami aránylag elviselhetetlenül átkozottul szar íze van. Ezt a körülményt feltehetően a Bloomingtoni Vízművek illetékesei is kénytelenek voltak akceptálni, ez vezethette őket arra, hogy a tényállást a cég honlapján a következő, a Gyurcsány-Szijjártó-féle retorikai valóságteremtő központot is leiskolázó kérdés formájában interpretálják a nagyközönség felé: „Why does my water taste or smell funny, and is this harmful?” Megsúgom a választ: a „vicces” ízt szerintük a klór okozza. Természetesen meglehet, hogy én vagyok a rosszindulatú, és valójában a CEO és az egész vezetőség a hasát fogva röhögött jobbra-balra gurulva a központi üzemegység irányítótermében, amikor először belekóstoltak a vízbe, ki tudja.

– Megvan az a jelenet, amikor egy amerikai akciófilmben a főhős szorult helyzetbe kerül egy szobában és némi körülnézés után a homlokára csap, leszerel egy rácsot a falon, majd elindul a megnyiló alagútban egy irányba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga? Az én szobámban, és majd minden helyiségben tényleg van egy ilyen rács, ugyanis a fűtőrendszer itt azonos a hűtőrendszerrel, azaz télen meleg, nyáron hideg levegő jön belőle, egyenletes zúgás kíséretében. Ami egy kicsit olyan hangulatot ad a hálószobának, mintha egy kompon üldögélnék a gépház mellett, de kibírható.

– Itt minden kenyérben cukor van. Ha szerencséd van, mert ha nincs, akkor még inkább magas fruktóztartalmú kukoricaszirup (high fructose corn syrup), ami az ún. élelmiszeripari hulladék egy különösen kreatív manifesztációja, és semmi más funkciója nincs, csak hogy az adott ételbe pár plusz kalóriát nyomjon. Mint azt nemrég megtudtam, a kukoricaárakat mesterségesen nyomják lefelé némely huncut multinacionális vállalatok, így a kukorica (természetesen Monsanto-féle, azaz génmódosított) szinte minden formája megtalálja szinte mindenhova az útját: az állatokba, a húsba, a kenyérbe, a lekvárba, az italokba, mindenhova.

– Ha kártyás telefonod van, nem csak a fogadott hívásokért, de a fogadott üzenetekért is fizetned kell – ugyanannyit, mint a kezdeményezett hívásokért vagy küldött üzenetekért. Ki akarsz baszni valakivel? Küldj neki pár tucat üzenetet, és merítsd le a kártyáját, nem én mondtam.

– Ha kérsz bárhol bármilyen üdítőt, először teletöltik a poharad jéggel, utána jöhet a többi.

A vizes tematikához kapcsolódva e bejegyzés soundtrackjének a csodálatos Thrice zenekar még csodálatosabb Open Water című számát választottam – a választásnak még az ad különösen fájdalmas aktualitást, hogy amikor meg akartam venni a múlt heti chicagói koncertjükre a jegyet, kiderült hogy már minden jegy elkelt, így lemaradtam róluk, és meglehet, soha nem látom már őket az életben.

A kiskereskedelem a retorikai újrahasznosíthatóság korszakában

(Magyar boltban)

- Jó napot!
- (…)
- A trappistából kérnék tíz dekát.
- (…)
- Viszontlátásra!
- (…)

(Francia boltban)

- Bonzsúr!
- Bonzsúr möszjő!
- Egy croissant-t legyen szíves.
- Rendben, a croissant 2 euró lesz, más valami?
- Más nem lesz, köszönöm, viszlát!
- Viszlát!

(Amerikai boltban)

- Helló!
- Helló, szevasz, hogy vagy?
- …Ööö…kösz, remekül, és te?
- Nagyon kösz, fantasztikusan! Papír vagy műanyag zacskóba tegyem inkább a dolgokat?
- Hm, legyen inkább a műanyag.
- Oké, azért a biztonság kedvéért kettőbe teszem, nehogy leszakadjon. Tudtad, hogy a banán darabja 24 cent?
- Igen, azt hiszem…igen.
- Remek! Van törzsvásárlói kártyád esetleg?
- Igen, hogyne, tessék.
- Köszönöm, a fizetés kártya vagy készpénz lesz?
- Kártya.
- Szuper, akkor meg is vagyunk. Legyen szép napod, vigyázz magadra, helló, szevasz, csak lazán!

Vessetek a mókusok elé

Bloomingtonban, különösen beszédes nevű lakhelyem, az East Hunter Avenue környékén, térdig lehet gázolni a lehető legkedvesebb állatokban, többek között nyulakban, őzekben és mókusokban.

Kétségkívül ez utóbbi állat a legcukibb mind között, részben mindenki számára könnyen befogadható felépítése (piros szőrös simogatni való puha izé), részben pedig rendkívül szertelen, az átlag kelet-európai szemlélő számára úgymond viccesként reprezentálódó viselkedése okán. A mókusok a meghatottság legkülönbözőbb állapotait képesek előcsalogatni az éppen beléjük botlóból. Hogy mikor mennyire cuki egy mókus, abban segítséget nyújthat az alábbi, tudományos igényű tipológia.

Alapbeállítás: mókus természetes közegében, természetes testtartásban.

Amelyre már elismerően csettinthetünk: mókus természetes közegében + két lábon állva, lógva, fejjel lefelé, a-ból b-be rohanva, (vagy ami még jobb, a-ból, láthatóan még számára sem egészen világosan eldöntött módon és ezen láthatólag némileg megborulva b-be és c-be egyszerre futva), mászva, stb.

Extra: mókus nem feltétlenül magától értetődő közegben. (Magasfeszültségű vezetéken, hűtő második polcán a majonéz mellett, másik mókus feje tetején.)

ExtraSzuper: mókus nem feltétlenül magától értetődő közegben + pitiző kéztartással (vagy mint egyes zongoristák két futam között megpihenve).

Buy one get one free: előbbi közeg és kéztartás + valami (bármi) a szájban (minél nagyobb, minél furább, annál cukibb).

Infarktusközeli cukiság: minden eddigi, plusz az ún. farokhullámoztatás. (szemmel láthatóan semmi értelme, de élethűbb, mint egy pixar-animáció, esküszöm).

Mindezek a megfigyelések az ún. hagyományos mókusra vonatkoznak. Az amerikai mókus (chipmunk) jóval kisebb mint ez a hagyományos típus, aprósága és már eleve cuki neve elméletileg döbbenetes mértékű aranyosságra determinálja ezt a lényt. Azonban a chipmunk annyira, de annyira gyors, hogy gyakorlatilag nem észlelhető annyi ideig, amíg a cukiságreceptorok beélesednek. A chipmunk mindig fut, mit fut, rohan, de valami irtózatos pánikban amerre lát, éppen ezért még annyira sem fotózható, mint megtermettebb, ámbár valamivel kiegyensúlyozottabb lelkivilágú társa, a hagyományos mókus.

Szemben például a szintén előforduló teknősbékával, melyek közül egyszer felemeltem egyet, hogy kommunikációt kezdeményezzek a páncél mélyére behúzott fejjel, azonban a tekintetéből a megvetésnek és a méltatlankodásnak egy olyan sajátosan nyomasztó és egyben radikálisan elutasító keveréke áradt, hogy jobbnak láttam inkább letenni, szépen elnézést kérni és hazamenni.

(Csak majdnem mókus, de a tekintet ugyanaz)

Hogyan maradtam józan Bloomingtonban?

Szombat este a Bloomington főutcáján található pizzériában. Focimeccs utáni állapotok vannak, azaz mindenkin Indianás póló, nadrág, pulóver, sapka, sál, ing, illetve minden további elképzelhető ruhadarab és kiegészítő van, még a pincéreken is. „Olasz pizza”, hirdeti az ablakban elhelyezett neon, az autenticitás-érzet végletekig fokozására pedig az ablakok belső oldalára applikált csíkos mű-napellenzők és a falra akasztott „Greece” feliratú tájképek hivatottak. Az asztalokat elborítják a műanyag kosarak, bennük nagyrészt alufóliába csomagolt szendvicsekkel, vagy azok legkülönfélébb stádiumban lévő maradékaival. Négyen három pizzát rendelünk, egy nagyot, és, mint végül kiderült, egy nagyon kicsit és egy kurva nagyot. Máig nem tudjuk, mi volt a célja a pincérnek azzal, hogy az asztal mintegy 97 százalékát – sőt, részben még a környező légteret is – beborító pizzás fémtálcák mellé kihozott négy további, végig érintetlenül maradó tányért is, megfosztva ezzel minket az asztal maradék három százalékának hasznosításába vetett minden reményünktől. A pizza egyébként ízben és állagban leginkább a siófok-környéki vendéglátósok által őszinte lelkesedéssel mikrózott és felszolgált Dr. Oetker mirelit pizzára emlékeztetett. De igazából nem is erről akartam beszélni. A vacsora elején megkérdezi a pincér, mégis mit innánk. Valamilyen sör van esetleg? Kérdezem. Nincs sajnos, vonta meg a vállát a pincér bocsánatkérően, itt egy templom szemben az út túloldalán, túl közel van, ezért nem szolgálhatunk fel alkoholt. Végül kérek egy diet Coke-ot. Jég nélkül.


Vasárnap este bandukolok haza a campusról. Betérek a város összesen talán három vagy négy kisboltjának egyikébe, a 3rd Street és a Jordan Avenue sarkán. Egy darabig szemezek az amerikai kultúra két ikonjával, a(z amerikai) Budweiserrel és a Bud Lighttal, aztán végül az előbbit választom, egy kis sózott kesudió és egy (igen, eddig bírtam) Reese’s mogyoróvajas csoki mellé. Amikor a pultra teszem a cuccokat, a kasszás srác kutyatekintettel néz rám. Ne haragudj, de vasárnap nem árusíthatok alkoholt, mondja, Kaliforniában, ahonnan jövök, nincs ilyen szabály, de „ez Indiana”. Látom, őszintén sajnálja, és ezt igazán értékelem. Marad a mogyoróvajas csoki. Tejjel.

Törd el a karod, és kapsz egy új bilentyűzetet!

„Tudtad, hogy ha eltöröd a kezed, van egy iroda a campuson, ami biztosít számodra egy egykezes billentyűzetet?

Vagy, hogy ha megsérül az ujjad, a csuklód, könyököd vagy a vállad valamilyen labdajáték vagy biciklizés közben, az IU Adaptív Technológia Központjának több mint 25 különböző típusú egere van, melyek között találhatsz olyat, amelyik segíthet neked egyetemi feladataid ellátásában, ha éppen korlátozott a mozgásod?”

A fenti idézetet nem egy szatírikus-utópikus regényből vettem, hanem erről a plakátról itt ni, ami a Herman B Wells könyvtárban - történetesen az úgynevezett Adaptív Technológia Központ ajtaján - van kifüggesztve.

Közép-európai fejjel meglehetősen nehéz feldolgozni egy ilyen üzenetet, ami természetesen főként nem az ügyetlen deszkások akadémiai karrierjének egyengetéséről, hanem inkább egy információs központ minél tökéletesebb akadálymentesítéséről szól. Otthon leginkább elvi engedélyekben lubickolunk. Bejöhetsz akár kerekesszékkel is (igaz, akadálymentes feljáró nincs), dolgozhatsz nálunk hátrányos helyzetűként is (igaz, nem veszünk fel) és így tovább – de konkrét technológiai segítséget ritkán kapnak a rászorulók.

Ez itt egy nagyon más attitűdöt jelez, aminek még a konditeremben is nyoma van, ahol down-kóros alkalmazottak is részt vesznek például a törülközők szállításában. „Ne engedd, hogy bármi lelassítson” - írják, de már a megfogalmazás is akadálymentesített: hiszen egyértelmű: ők tesznek meg mindent, hogy ne kelljen lassítania senkinek.

Beautiful day

Tomot, igaz, csak hallomásból, de már sokan ismeritek.

Ő az az egészségbiztosítási ügynök, aki arra a levelemre válaszolva, hogy jó volna-e neki a 15.00 órai találkozó, azt írta: „15.00 az mennyi idő is?” Majd valamivel később, amikor nem győztem elnézést kérni meggondolatlan européer formátumhasználati szokásaimért, így nyugtatott meg: „No problem. I used to know that.”

Nagyon vártam már a találkozót Tommal.

A biztosítótársaság, vagy inkább biztosító, még inkább biztosító-fiók irodája a város hozzám meglehetősen közel fekvő szélén volt, a gyorsforgalmi út szintjéhez képest egy félig a földbe süllyesztett betonkocka aljában, valahol egy Wendy’s kisebb és egy O’malia’s bevásárlóközpont hatalmasabb doboza között, szemben egy parkoló szürke lapályával.

Az irodához egy lépcsőn kell lemenni: a bejárati ajtó előtt hátranézve még mindig látható az O’malia’s felirat, és fel-feltünedeznek a kétmásodpercenként elhúzó terepjárók ablakai.

Balra tekerve az ajtó gombját, nem is tudom mikor fogom megszokni az úgynevezett kilincs teljes hiányát, benyitok a helyiségbe, ahol egy U alakú asztal mögött ülő középkorú, őszülő halántékú férfi azonnal felém fordul. Miben segíthetek, kérdezi, nagy levegőt veszek, Tom Carterrel beszéltem meg egy időpontot három órára, mondom.

Ekkor még nem sejtettem, kivel is állok szemben. A férfi szeme felcsillan, feláll, kezet nyújt és csak annyit mond: Tom Carter. Kézszorítása határozott, barátságos. A meghatottságtól alig jutok szóhoz. „Tamas”, kérdezi, így jól ejti-e, remekül, mondom, remekül. Leültet az asztala külső oldalához, a hátam mögé az iroda immár örökre rejtve maradó részei kerülnek, az ablak pedig, amin kilátni a gödörböl még épp megmutatkozó holbéli tájra, szembe.

Gyorsan túlesünk a kérdéseken és válaszokon, csak egy lépés marad hátra: a fizetés. Tom lehúzza a kártyát, majd várunk. Várunk. Kis idő múltán Tom szabadkozik, valami elakadhatott, de kér segítséget a „központtól”. Felvesz egy fehér telefonkagylót, a füléhez illeszti, elszántan nézi a számítógép képernyőjét, és hallgat. Hallgatunk.

Hallgatunk. Az egyre mélyülő csendben lassan hátrafordítom a fejem; félig belátni a jellegzetes irodai konyhába, felhőtlen kávézások és sietős porleves-ivások nagyrészt képzelt helyszínére. A padlót szürke padlószőnyeg fedi. Hallgatunk. Kicsit visszafordulva látom, hogy Tom háta mögött egy tükördarabokból és szárazvirágokból gondosan összerakott installáció kapott helyett, amit valaha valaki biztosan nagyon szépnek gondolt; a tükördarabokban szilánkosan tükröződnek a számítógép monitorján futó elakadt tranzakcióm grafikus jelei. Hallgatunk. Tom kezére esik a tekintetem. Irodai munkához képest eléggé kérges a tenyere, és mintha egy kis kosz is lenne a körme alatt. Ez a probléma azonban eltörpül ahhoz a kérdéshez képest, mit is keres az ablak mellett a falon egy, a másik, az Illinois-i Bloomington nevét hirdető fatábla. Furcsa érzések fognak el. Hallgatunk. Bámulom kint az O’Malia’s feliratot.

Érzem, hogy ez nem mehet így a végtelenségig.

De hirtelen, mintha valami történne, igen, Tom nagy levegőt vesz, felkapja a fejét, tekintete végigvillan a parkolón, az eldobott szemeteken, a tűzfalakon, a betondobozokon, át a valahonnan valahova száguldó terepjárokon, és – egy pillanatnyi szünet – eltökélt arccal ennyit mond:

„Beautiful day!”

A szó bennszakad. Teljesen letaglóz a kijelentés súlya. Valóban, suttogom, és megrendülten veszem át a – csoda! – közben elkészült papírokat.

Tomot és engem immár összeköt valami, jár a fejemben, ahogy elhagyom az irodát. Még nem tudom mi, de annyit már biztosan tudok: kedvelem őt. Az is lehet, valamikor majd felhívom.

A száma megvan.

Go, Hoosiers, go, avagy helló itt újra mindenkinek

A mindenféle magyarázkodás meg ilyenek előtt akkor vágjunk bele ebbe az egészbe egy játékkal: aki legelőször meg tudja nekem mondani, hogy mi ez a nyolclövetű steampunk krómozott cucc itt a jobb oldalon (amit egyébként a csodálatos Herman B Wells könyvtárban lőttem), az egy tetszés szerinti ízesítésű amerikai rágógumival gazdagohat január közepén (nem, nem küldöm el). Várom szeretettel kommentben, facebookon vagy bárhol máshol a megfejtéseket.

Mi lesz itt? Bejegyzések, amelyekben az Indiana University bloomingtoni campusához kapcsolódó élményeimről számolok be, a bizarraktól és hátborzongatóaktól kezdve a megkapóakon és kedveseken át egészen a mérhetetlenül érdektelenekig. Négy hónapig leszek itt mint vendégkutató, a Rézler Gyula Alapítvány jóvoltából. Mint azt legtöbben már tudjátok, ezen a helyen korábban egy Párizsból írt blog volt, ez magyarázza az angolszász környezetben meglehetősenobskúrusan ható domaint és címet, melyeket a rosszul titkolt érzelmesség mellett leginkább praktikus okokból tartottam meg (ún. kontinuitás).

Ugyanakkor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy mindemellett még vannak paranormális képességeim is, hiszen már 2008-ban azt a színkódot kevertem ki a blognak, ami egyben az Indiana University-é, nézzétek csak meg, milyen szépen megy a bordó tetőszerkezethez (ami amúgy a biológia tanszéké: Jordan Hall) a cím és ehhez az emblémához itt az egész – na ugye.

Azt,hogy a Hoosiers szó pontosan honnan ered, azt érdekes módon senki nem tudja, mindenesetre ez a fedőneve az igazi indianai helyi erőnek, így Hoosiers természetesen többek között az egyetemi focicsapat neve is. Akiket hogy máshogy is lehetne biztatni, mint amint az a címben van foglalva.

Akkor újra itt, hamarosan.