Bloomington Fun Facts – Vol. 1.

Amikor az embernek nincsen ideje és pláne kedve csak úgy blogolgatni, ugyanakkor a barátai felől érkező szeretetteljes bejegyzésigénylő presszió lassan már feldolgozhatatlan lesz, nincsen jobb menekülőútvonal mint az úgynevezett szórakoztató de egyben színigaz adatok, tények listába gyűjtése. A következőkben tehát ellenállhatatlanul vicces valóságdarabok következnek Bloomingtonból és tágabb vonzáskörzetéből. Azzal az illúzióval áltatom magam, hogy a nagyon általános amerikai dolgokat nem részletezem, de biztos lesznek köztetek olyanok, akiknek ismerős lesz egy-egy amerikanizmus, ilyenkor csak gördítsetek lejjebb eggyel.

– A bloomingtoni csapvíznek nem kellemetlen, nem is rossz, hanem valami aránylag elviselhetetlenül átkozottul szar íze van. Ezt a körülményt feltehetően a Bloomingtoni Vízművek illetékesei is kénytelenek voltak akceptálni, ez vezethette őket arra, hogy a tényállást a cég honlapján a következő, a Gyurcsány-Szijjártó-féle retorikai valóságteremtő központot is leiskolázó kérdés formájában interpretálják a nagyközönség felé: „Why does my water taste or smell funny, and is this harmful?” Megsúgom a választ: a „vicces” ízt szerintük a klór okozza. Természetesen meglehet, hogy én vagyok a rosszindulatú, és valójában a CEO és az egész vezetőség a hasát fogva röhögött jobbra-balra gurulva a központi üzemegység irányítótermében, amikor először belekóstoltak a vízbe, ki tudja.

– Megvan az a jelenet, amikor egy amerikai akciófilmben a főhős szorult helyzetbe kerül egy szobában és némi körülnézés után a homlokára csap, leszerel egy rácsot a falon, majd elindul a megnyiló alagútban egy irányba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga? Az én szobámban, és majd minden helyiségben tényleg van egy ilyen rács, ugyanis a fűtőrendszer itt azonos a hűtőrendszerrel, azaz télen meleg, nyáron hideg levegő jön belőle, egyenletes zúgás kíséretében. Ami egy kicsit olyan hangulatot ad a hálószobának, mintha egy kompon üldögélnék a gépház mellett, de kibírható.

– Itt minden kenyérben cukor van. Ha szerencséd van, mert ha nincs, akkor még inkább magas fruktóztartalmú kukoricaszirup (high fructose corn syrup), ami az ún. élelmiszeripari hulladék egy különösen kreatív manifesztációja, és semmi más funkciója nincs, csak hogy az adott ételbe pár plusz kalóriát nyomjon. Mint azt nemrég megtudtam, a kukoricaárakat mesterségesen nyomják lefelé némely huncut multinacionális vállalatok, így a kukorica (természetesen Monsanto-féle, azaz génmódosított) szinte minden formája megtalálja szinte mindenhova az útját: az állatokba, a húsba, a kenyérbe, a lekvárba, az italokba, mindenhova.

– Ha kártyás telefonod van, nem csak a fogadott hívásokért, de a fogadott üzenetekért is fizetned kell – ugyanannyit, mint a kezdeményezett hívásokért vagy küldött üzenetekért. Ki akarsz baszni valakivel? Küldj neki pár tucat üzenetet, és merítsd le a kártyáját, nem én mondtam.

– Ha kérsz bárhol bármilyen üdítőt, először teletöltik a poharad jéggel, utána jöhet a többi.

A vizes tematikához kapcsolódva e bejegyzés soundtrackjének a csodálatos Thrice zenekar még csodálatosabb Open Water című számát választottam – a választásnak még az ad különösen fájdalmas aktualitást, hogy amikor meg akartam venni a múlt heti chicagói koncertjükre a jegyet, kiderült hogy már minden jegy elkelt, így lemaradtam róluk, és meglehet, soha nem látom már őket az életben.