Ő az az egészségbiztosítási ügynök, aki arra a levelemre válaszolva, hogy jó volna-e neki a 15.00 órai találkozó, azt írta: „15.00 az mennyi idő is?” Majd valamivel később, amikor nem győztem elnézést kérni meggondolatlan européer formátumhasználati szokásaimért, így nyugtatott meg: „No problem. I used to know that.”
Nagyon vártam már a találkozót Tommal.
A biztosítótársaság, vagy inkább biztosító, még inkább biztosító-fiók irodája a város hozzám meglehetősen közel fekvő szélén volt, a gyorsforgalmi út szintjéhez képest egy félig a földbe süllyesztett betonkocka aljában, valahol egy Wendy’s kisebb és egy O’malia’s bevásárlóközpont hatalmasabb doboza között, szemben egy parkoló szürke lapályával.
Az irodához egy lépcsőn kell lemenni: a bejárati ajtó előtt hátranézve még mindig látható az O’malia’s felirat, és fel-feltünedeznek a kétmásodpercenként elhúzó terepjárók ablakai.
Balra tekerve az ajtó gombját, nem is tudom mikor fogom megszokni az úgynevezett kilincs teljes hiányát, benyitok a helyiségbe, ahol egy U alakú asztal mögött ülő középkorú, őszülő halántékú férfi azonnal felém fordul. Miben segíthetek, kérdezi, nagy levegőt veszek, Tom Carterrel beszéltem meg egy időpontot három órára, mondom.
Ekkor még nem sejtettem, kivel is állok szemben. A férfi szeme felcsillan, feláll, kezet nyújt és csak annyit mond: Tom Carter. Kézszorítása határozott, barátságos. A meghatottságtól alig jutok szóhoz. „Tamas”, kérdezi, így jól ejti-e, remekül, mondom, remekül. Leültet az asztala külső oldalához, a hátam mögé az iroda immár örökre rejtve maradó részei kerülnek, az ablak pedig, amin kilátni a gödörböl még épp megmutatkozó holbéli tájra, szembe.
Gyorsan túlesünk a kérdéseken és válaszokon, csak egy lépés marad hátra: a fizetés. Tom lehúzza a kártyát, majd várunk. Várunk. Kis idő múltán Tom szabadkozik, valami elakadhatott, de kér segítséget a „központtól”. Felvesz egy fehér telefonkagylót, a füléhez illeszti, elszántan nézi a számítógép képernyőjét, és hallgat. Hallgatunk.
Hallgatunk. Az egyre mélyülő csendben lassan hátrafordítom a fejem; félig belátni a jellegzetes irodai konyhába, felhőtlen kávézások és sietős porleves-ivások nagyrészt képzelt helyszínére. A padlót szürke padlószőnyeg fedi. Hallgatunk. Kicsit visszafordulva látom, hogy Tom háta mögött egy tükördarabokból és szárazvirágokból gondosan összerakott installáció kapott helyett, amit valaha valaki biztosan nagyon szépnek gondolt; a tükördarabokban szilánkosan tükröződnek a számítógép monitorján futó elakadt tranzakcióm grafikus jelei. Hallgatunk. Tom kezére esik a tekintetem. Irodai munkához képest eléggé kérges a tenyere, és mintha egy kis kosz is lenne a körme alatt. Ez a probléma azonban eltörpül ahhoz a kérdéshez képest, mit is keres az ablak mellett a falon egy, a másik, az Illinois-i Bloomington nevét hirdető fatábla. Furcsa érzések fognak el. Hallgatunk. Bámulom kint az O’Malia’s feliratot.
Érzem, hogy ez nem mehet így a végtelenségig.
De hirtelen, mintha valami történne, igen, Tom nagy levegőt vesz, felkapja a fejét, tekintete végigvillan a parkolón, az eldobott szemeteken, a tűzfalakon, a betondobozokon, át a valahonnan valahova száguldó terepjárokon, és – egy pillanatnyi szünet – eltökélt arccal ennyit mond:
„Beautiful day!”
A szó bennszakad. Teljesen letaglóz a kijelentés súlya. Valóban, suttogom, és megrendülten veszem át a – csoda! – közben elkészült papírokat.
Tomot és engem immár összeköt valami, jár a fejemben, ahogy elhagyom az irodát. Még nem tudom mi, de annyit már biztosan tudok: kedvelem őt. Az is lehet, valamikor majd felhívom.
A száma megvan.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése