Egerek és emberek

Art Spiegelman Maus című képregénye azon kevés mű közé tartozik, amely olvasása közben egy ponton majdnem konkrétan elbőgtem magam, pedig ez nem hatéves koromban történt. Az mondjuk némileg vigasztal, hogy - saját bevallása szerint - Umberto Ecóval is valami hasonló történhetett, és ha már egy közös pontunk van, az csak jót jelenthet.

A Maus nem egy bonyolult munka. Klasszikus Holokauszt-történet, amiben egerek a zsidók, macskák a németek, a kétkötetes sztori pedig a főszereplő túlélését meséli el, ahogy azt az Amerikában élő fia lejegyzi. A rajzok sem különösebben lenyűgözőek: az egyszerű fekete-fehér képkockák - a fikció sajátos kereteihez illeszkedve - realista módon mutatják be az események egymásra következését.

Mégis, a részek ahogy összeállnak, egy egészen megrázó egészet hoznak létre. Talán a szimpla transzformáció miatt? Hogy a valóságtól elemelt mese, amikor újra és újra rájövünk, hogy egyáltalán nem mese, kétszeres súllyal szakad ránk? Vagy azért, mert a narrátor nem áll meg az egyszerűbben feldolgozható menekülés-ellenállás narratívánál, hanem bemutatja az egésznek az elkerülhetetlen, de sokszor nem mutatott pszichológiai utójátékát, a túlélőből lett megtört, rigolyás, előítéletes vénembert - az apját - akit néha ő maga is alig tud elviselni?

A választ nem tudom, a Maus pedig azért jutott eszembe, mert amikor a házinénimmel legutóbb képregényekről beszélgettünk – mint kiderült, igen tájékozott a témában – említette, hogy azóta elhunyt férje meghívására Art Spiegelman a kilencvenes évek elején Bloomingtonban tartózkodott egy ideig mint vendégelőadó. Elmesélte, hogy Spiegelman – akárcsak a Maus narrátor-egere – totális láncdohányos volt, olyannyira, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy még az órák közben is dohányozhasson. A diákok és egyáltalán, mindenki más védelmére állítólag még megpróbáltak egy olyan hamutartót is üzembe helyeni, ami legalább a letett cigaretta füstjét elnyeli, de a siker ezügyben nem volt százszázalékos.

Spiegelman távoztakor egy szignált, díszdobozos Maust hagyott hátra náluk – ami amellett, hogy nem keveset érhet, leginkább a(z itt balra látható) dedikációk miatt izgalmas; mindkettő félig aláírás, félig rajz, és olyan, mint maga a Maus, egyszerű, mese és közben merő valóság és így együtt egészen kivételes.

De mi más is lehetne egy láncdohányos egér?