Bloomingtonban, különösen beszédes nevű lakhelyem, az East Hunter Avenue környékén, térdig lehet gázolni a lehető legkedvesebb állatokban, többek között nyulakban, őzekben és mókusokban.
Kétségkívül ez utóbbi állat a legcukibb mind között, részben mindenki számára könnyen befogadható felépítése (piros szőrös simogatni való puha izé), részben pedig rendkívül szertelen, az átlag kelet-európai szemlélő számára úgymond viccesként reprezentálódó viselkedése okán. A mókusok a meghatottság legkülönbözőbb állapotait képesek előcsalogatni az éppen beléjük botlóból. Hogy mikor mennyire cuki egy mókus, abban segítséget nyújthat az alábbi, tudományos igényű tipológia.
Alapbeállítás: mókus természetes közegében, természetes testtartásban.
Amelyre már elismerően csettinthetünk: mókus természetes közegében + két lábon állva, lógva, fejjel lefelé, a-ból b-be rohanva, (vagy ami még jobb, a-ból, láthatóan még számára sem egészen világosan eldöntött módon és ezen láthatólag némileg megborulva b-be és c-be egyszerre futva), mászva, stb.
Extra: mókus nem feltétlenül magától értetődő közegben. (Magasfeszültségű vezetéken, hűtő második polcán a majonéz mellett, másik mókus feje tetején.)
ExtraSzuper: mókus nem feltétlenül magától értetődő közegben + pitiző kéztartással (vagy mint egyes zongoristák két futam között megpihenve).
Buy one get one free: előbbi közeg és kéztartás + valami (bármi) a szájban (minél nagyobb, minél furább, annál cukibb).
Infarktusközeli cukiság: minden eddigi, plusz az ún. farokhullámoztatás. (szemmel láthatóan semmi értelme, de élethűbb, mint egy pixar-animáció, esküszöm).
Mindezek a megfigyelések az ún. hagyományos mókusra vonatkoznak. Az amerikai mókus (chipmunk) jóval kisebb mint ez a hagyományos típus, aprósága és már eleve cuki neve elméletileg döbbenetes mértékű aranyosságra determinálja ezt a lényt. Azonban a chipmunk annyira, de annyira gyors, hogy gyakorlatilag nem észlelhető annyi ideig, amíg a cukiságreceptorok beélesednek. A chipmunk mindig fut, mit fut, rohan, de valami irtózatos pánikban amerre lát, éppen ezért még annyira sem fotózható, mint megtermettebb, ámbár valamivel kiegyensúlyozottabb lelkivilágú társa, a hagyományos mókus.
Szemben például a szintén előforduló teknősbékával, melyek közül egyszer felemeltem egyet, hogy kommunikációt kezdeményezzek a páncél mélyére behúzott fejjel, azonban a tekintetéből a megvetésnek és a méltatlankodásnak egy olyan sajátosan nyomasztó és egyben radikálisan elutasító keveréke áradt, hogy jobbnak láttam inkább letenni, szépen elnézést kérni és hazamenni.
(Csak majdnem mókus, de a tekintet ugyanaz)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése