Üdv a dobogósoknak

Ezúton is szívből gratulálok Antagonéknak, akik harmadikok lettek a Goldenblog hírblog kategóriájában! Az Antagont azért szeretem, mert a hazai megmondószcénában eluralkodott trenddel szemben - miszerint semmihez sem értünk igazán, de mindent megmodunk - ők értenek a médiához és az újságíráshoz, és erről is írnak.
Erre pedig nem csak a magyar médiának, hanem a publicisztika-kultúrának is szüksége van: olyan írásokra, melyek jellemzően nem oda- és megmondanak, hanem kommentálnak, elemeznek, áttekintenek, követhetően, logikusan; valamint nem a vakvilágba, hanem egy jól átlátott szakterületen, arról és azoknak, akik csinálják, és akik fogyasztják.
Így kell ezt csinálni, hajrá Zsombor, Marci & a többiek!

Valószínűségszámítás

Vajon mekkora annak a valószínűsége, hogy az a hiperidegesítő, leginkább thaiföldinek kinéző kisfiú, aki egy öntelt félmosollyal és selypítve beszélt szünet nélkül valamiről a Versailles-i kastély parkjában a szomszéd asztalnál a hot-dogját majszolva, szóval ez a kisfiú másnap pontosan mellénk huppanjon le kíséretével a párizsi Lafayette áruház negyedik szintjének egyik sarkában lévő McDonald's-ban?

A hét viccei

Az Eiffel-torony előtt elnyúló Mars téren, közvetlenül az École Militaire előtt van egy kis építmény, túlnyomórészt üveglapokból, melyekre az van gravírozva sok-sok nyelven, magyarul pont nem láttam sajnos, hogy: peace.

Nem messze onnan, az Invalidusok templomában, egy kráterszerű mélyedésben felállított, hatalmas hússzínű márványtömb alatt, Napóleon alussza örök álmát. Körülötte a padlóba vésve a sikerrel véghezvitt nemzetközi mészárlások helyszínei. Szegény keresztre feszített Jézus pedig, mintha csak direkt így állították volna be, a szemközti falról szemléli szomorúan a cézárok egy kései leszármazottját.

God Bless America

Párizs, rekkenő hőség, ebédidő. Egyszercsak a belső udvarban - ahová szobám ablaka, illetve kis erkélye nyílik - felcsendül a "God Bless America". Szépen artikulálva, zengő hangon énekli valamelyik szemközti konyhában matató úr. Hm, lehet hogy délután átugrom hozzá egy kis mogyoróvajért.

Magyar vonatkozás

Nemrég olvastam Philip K. Dick egy 1959-ben született regényét, a Time out of Joint címűt (kábé Kizökkent időként lehetne fordítani); egy amerikai kisvárosi férfiről szól aki egész nap egy magazin rejtvénysorozatát fejti - alig hibázva - nap mint nap, éveken keresztül, az ötvenes évek hidegháborús hangulatában. Aztán valahogy rájön, hogy "odakinn" a városon túl már nem az ötvenes évek, hanem a kilencvenes évek zajlanak, és őt agymosva, rútul becsapva, arra használják, hogy a szeparatista Holdtelepesek bombázásait előrejelezze. Merthogy a játék amit játszott valójában ez volt.
Még mindig nem érkeztem el ugyan a tulajdonképpeni mondanivalómhoz, sebaj, azt még akkor is megjegyzem, hogy Stanislaw Lem mellett - bár ez a regénye elég közepes - Dick volt az aki ezt az egész virtuálisvalóságos-bevagyunkcsapvás témát elkezdte fejtegetni a Mátrix előtt fél évszázaddal, csak valamiért ezt mindig el szokás felejteni.
De a lényeg, végre. Sammy, a regényben szereplő kisfiú a következő feliratot tette ki az egyik epizódban kerti bunkerjának ajtajára: "Fasisztáknak, náciknak, kommunistáknak, Falangistáknak, Peronistáknak, Hlinka és/vagy Kun Béla követőinek tilos a bemenet". Amiért szülei meg is dícsérik őt.
Gergő nagyívű történeti magyarázata szerint az Európában a másodikként befutó komenista állam, a magyar Tanácsköztársaság hatása lehetett az, ami elgyűrűzhetett egészen az ötvenes évek fantasztikus folklórjáig, a talán mégiscsak megvalósítható szocializmus szellemét életben tartva, de én még mindig meg vagyok lepve, hogy Kun Béla annyita közismert tényező lehetett ott és akkor, hogy utalásképpen egy Dick-regénybe is beleíródhatott.
Akinél esetleg megvan a jelenség magyarázata, vagy annak a magyarázata, hogy ez a jelenség miért nem érdekes, ne habozzon közölni. McCarthysták kíméljenek.

Hou are you

Az gondolom sokaknak ismerős tény, hogy a már szinte elvárt Reabok és Adibas szerelések mellett "a kínainak" nem csak hamisított ruhákat, írószereket, édességeket satöbbi gyártanak ipari menniységben, hanem motorokat, autókat és még akár vadászgépeket is.
Elárulom: ez még mindig csak a kezdet volt.
Történt ugyanis, hogy nemrég felszállt a metróra egy kínai bácsi, igen takaros élre vasalt szürke nadrágban, fekete műbőr bebújós cipellőben, minden bizonnyal vonalzó segítségével pengeélesen oldalra fésült hajjal, ahogy azt kell. A képet pedig egy jó napközis módra jó szorosan, nyakig felhúzott kék gyerekhátizsák koronázta meg, a következő felirattal (betűhív idézet): Hello hou are you BEAR.
És valóban, a sárga betűkkel odarótt kedves érdeklődés alatt egy szintén sárga MEDVE ücsörgött iksz-szemekkel, láthatóan egészen tanácstalanul, mit kezdjen most ezzel az egész szituációval, mit is mondhatna, hisz egész nap ott ül, hogy lenne már.
Túl azokon a felzaklató kérdéseken, hogy miért kellett annyira megnyomni a MEDVE szót és hogy miért hiányoznak az írásjelek és a kérdőjel a mondat végéről, talán a legnyomasztóbb probléma a hou szócska jelenléte ezen a minden bizonnyal több százezer darabban legyártott kis hordozható tárolóeszközön. Nem tudok más magyarázatot találni, mint hogy a szóhamisítvány - mert erről van szó - kinyomtatása valamivel olcsóbb volt, mint az eredetié. Ezért jól kikémkedték a szót majd legyártották az eredetire a megtévesztésig hasonlító ál-betűsort. Elgondolni sem merem, mi jöhet még, ha ezek esetleg elkezdenek majd komplett mondatokat vagy - döbbenet - egész nyelveket hamisítani.

Valahol Európában

Szállásadónőm először úgy mutatott be érkező vendégeinek, hogy íme "Tamasz", Varsóból. Kicsit megilletődve korrigáltam gyorsan, nem Varsó, hanem Budapest, mert Hungari. Ja, igen, hát persze hogy Magyarország. Ezután még kicsit beszélgettünk is a városról, hogy a Duna, két part, meg ilyenek. Ezek után ma, amikor újabb vendégek jöttek, és összefutottunk az előszobában, ilyet szól: ismerjétek meg Tamást, Bulgáriából. Ez már annyira sok volt, hogy inkább elfogadtam új identitásom és barátságosan kezet fogtam az érkezőkkel. Bár amúgy sem sértődnék meg ilyesmin, de úgy tűnik szállásadóm viselkedésén már csodálkozni sem érdemes, mert egészen külön kategóriába tartozik e téren.
Nemrég például egy igazi keleti szláv - magas, kerek arcú, szőke hajú - szépség toppant be és be is lett mutatva rögtön, ő Irina, egyenesen Moszkvából. Mire Irina kicsit behúzta a nyakát, és kisiskolás módra jelentkezve csipogta, hogy: bocsi, Minszkből, ha már. Ó, persze, örvendezett szállásadónőm, én pedig csak egy diszkrét bólintással jeleztem Irina felé (akkor még persze mit sem tudva bimbózó bolgár énemről), tudom mit érzel, sőt, még azt is tudom, hogy Minszk nem Oroszországban van.

Le gym

Az egyik legemlékezetesebb pillanat minden kétséget kizáróan az volt Montréalban, amikor négy jagermeister elfogyasztása után (az egyetem melletti bisztróban, ami a város szinte egyetlen olyan helye volt, ahol árultak európai rövideket) tréningnadrág és minden egyéb sportfelszerelés híján az apartmantársam, Krisztián által kölcsönadományozott piros, "Hershey's kisses" feliratú, fehér szívecskékkel díszített alsónadrágban, valamint zöld-fekete csíkos pólóban, ja és mindemellett sárga tiszacipőben jelentem meg a szállás mellett lévő "Centre sportif"-ban, annak is a "Le gym" nevű részében (ami lássuk be, még a Le big mac mellett is igen vicces), hogy együtt próbálkozzak egy kicsit a helyi fekete erőemberekkel. Becsületükre legyen mondva, hogy nem ejtették a gégéjükre a súlyt a röhögéstől, sőt egyikük gyanakvó érdeklődésemre még kedvesen fel is világosított, hogy valóban, a súlyok errefelé nem kilogramban vannak megadva. Hogy pontosan miben, máig sem tudom, de kicsit lehangoló volt realizálni, hogy akkor ezek szerint mégse lettem majdnem kétszer olyan erős a három hét pihenéstől.

Montréal - beszéljenek a tények

Indításképpen íme néhány érdekesség, kis színes Montréalból, ami amúgy elárulom előre, egy elég fura város.

- Ha esetleg az a kép élne benned Kanadáról, hogy az egy kontinensnyi svájc (mint ahogy bennem élt), akkor az átértékelési folyamatot érdemes megfontolás tárgyává tenni. Bár Montréal kétségkívül nem reprezentálja az ország egészét, de itt látványos gazdagságnak, különösebb jólétnek, gondoskodó államnak nyoma sincs. Az utcákon rengeteg a hajléktalan, egyes negyedekben minden harmadik ház honlokzata rohad, a külvárosok szürkesége Salgótarján/Gyál/Balmazújváros szinten is felveszi a versenyt, az utca embere pedig általában véve eléggé igénytelen. (Hanna kedvéért: jó, Londonhoz képest talán nem.)

- Az üzletek többségének berendezése, árukínálata egy külön fejezet: általános jelenség a koszlott fekete-fehér műkövön tologatott, kiszolgált gurulós fémfogasra dobált, nyolcvanas éveket idéző ruhákat kínáló bolt (még a nagyobb bevásárlóközpontokban is!) amelyek vigasztalan, kórházi várótermeket alulmúló hangulatára még egy Hungária körúti kínai boltos is elismerően füttyentene. A legdöbbenetesebb, amikor egyébként trendinek számító márkákat, mint például az American Apparel, árulnak ilyen körülmények között, a város közepén.

- Hogy Kanada kétnyelvű, az lehet, de Montréal nem igazán. Montréalban - mint Québec tartomány legnagyobb városában - bár valószínűleg sokan tudnak angolul és sokszor lehet váratlanul perkekt angolokba botlani, a feliratok túlnyomó része csak francia, és az emberek már épp nem elhanyagolható része kelletlenül használja az angolt, ami különösen a párizsiak e téren mutatott pozitív hajlandósága után meglepő.

- Ennek fényében már természetes, hogy jó sok kék-fehér, liliomos Québec-zászlót - ami durván a konföderációs zászlónak felelhet meg észak-amerikai párhuzammal élve - lehet látni az utcákon, és az éppen az egyetem idejére eső Canada Day-en is szórólapoztak a szeparatisták, mondván hogy Kanada csak lehúzza a tartományt, merjünk szabadok lenni, stb. Érdekes, hogy a patriotizmus itt akár puszipajtás is lehet a felvállalt homoszexualitással: a város melegnegyednek sejtett részén több helyen láttunk egymás mellett lobogó québeci és szivárványos zászlót.

- Montréal a nyugat-európai nagyvárosokhoz képest nagyon olcsó hely. Az éttermekben mindenhol annyiba kerül kanadai dollárban egy ebéd mint Párizsban euróban vagy Londonban fontban számolva, vagy éppen még olcsóbb. Ugyanez igaz a boltok többségére is, kisebb anomáliákkal, a tej például nem olcsóbb és a sajt is rohadt drága általában.

- A vásárlás egyik legkellemetlenebb része Montréalban az adók számolgatása. A városban egészen elképesztően idióta "tax"-rendszer működik: egy adót kell fizetni Kanadának, egyet Québecnek, de azért hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, ezt az összeget sohasem adják hozzá az árhoz, hanem mindig fejben kell kalkukálni, ami még huszadszor is tud meglepetéseket okozni. Külön érdekes, hogy a rigorózusan számontartott adókat néhány árus simán elintézi egy összekacsintással és egy nagyvonalú ajánlattal, hogy ok, akkor legyen 100, "tax included".

- A montréali ATM-kultúra is, hm, sajátos. Az automaták alapértelmezésben egyszerűen ignorálják a Visa-kártyákat, viszont a legváratlanabb helyeken lehet belebotlani a - fentiek okán többnyire használhatatlan - terminálokba: kisbolt végében, sushi-bárban, utcai mexikói kajálda tövében, szórakozóhelyek mélyén.

- Montréal egyébként is hadilábon áll a számokkal: bizonyos dollár(cent)címletekre egyszerűen nincs ráírva mi mennyi, és az utcák számozása képes úgy haladni, hogy a 192 után jön a 214 majd a 450, pedig sokáig gondolkodtunk is rajta, egyáltalán elinduljunk-e abba az irányba, ha ilyen sokat kell gyalogolni.

- Sok honfitársam minden bizonnyal csak egy megkönnyebbül sóhajjal venné tudomásul a felmentést, de azért mégis minimum érdekesnek mondható, hogy a montréali vécékben gyárilag nincs vécékefe.

- Kellemes meglepetés volt, hogy szemben például a honi elektronikus háttérzene-trenddel, az általunk bevizsgált montréali szórakozóhelyek döntő többségében alapból gitárzene, sőt keményebb rockzene szól az emberek feje fölött. Külön említésre méltó a lokális Rage Against The Machine revival: az összes nagylemezről hallottam egy-egy számot szinte mindegyik nap valamelyik nyilvános helyen, és - még a zenekar friss újraösszeállásának fényében is - meglepően sok RATM-pólós fiatal is mászkált az utcákon.