Angol könvyesbolt

Dolgok, melyek egy teljesen átlagos bevásárlás alkalmával történnek meg

A Carrefour egyszerűen sosem fogy ki a kis színesekből.
Itt van például ez a nemzetközi ételszekció, melyben a többek között kínai, olasz, angol és amerikai polcok mellett - külön Gábor figyelmébe ajánlva - egy lengyel szeparé is van, a templomokkal karöltve reprezentálva és egyben kiszolgálva a népes bevándorlóközösséget.
Meg hát ez a különös Pepsi-állvány. Én, mint a kólaháborúban eredetileg a Pepsi oldalán álló fogyasztó, évek óta töprengek azon, hogy a márka miért üldözi el magától a potenciális vásárlóit, szisztematikusan és - esetemben - kétségkívül egyre hatékonyabban. Amellett, hogy számos helyen egyszerűen nem lehet kapni a terméket, az csak hab volt a tortán, hogy cikibbnél cikibb reklámok követik egymást, mert elsősorban azért mégiscsak a megvásárolhatatlanság terelt a másik gyártó felé, és nem az imázs. Eddig.
Mert mostanra a Pepsi marketingesei végre megtalálták a választ a gondolom hosszú ideje dédelgetett dilemmájukra: vajon lehet-e olyan arculatot kialakítani, ami felett már nem lehet csak úgy elsiklani? Ami akár még arra is képes, hogy lenyomja a terméket?
Igen! Itt a szekszidrink, a Pepsi Lighttól. Ez annyira fáj, hogy már nem is tudok mit hozzáfűzni.
Ja de mégis, mindössze annyit, hogy aki látott már franciát pánikszerűen mirelitpizzákat pakolni a kocsijában felhalmozott kólakupacra (egyébként Coke Zero), az már soha többé nem tud futó rosszérzés nélkül úgy gondolni Párizsra, mint a modern gasztronómia fővárosára.

.

Blog és kritika

Az utóbbi napokban egy, a blogoszféra és a kritikaírás átfedéseinek problémáiról szóló cikk megírásával bíbelődtem többek között: akit érdekel, az bátran töltse le és olvasson bele itt.
Ha minden igaz, akkor a szöveg a Bárány Tibor és Rónai András urak által szerkesztett, a hazai kritikaírásról szóló tanulmányokat egybegyűjtő kötetben fog megjelenni, várhatóan az év végén.

Udvariassági verseny

A lépcsőházból kifelé menet egy éppen érkező fekete hölgyet akartam a kapun beengedni, de annyira szélesen mosolygott, ellentmondást nem tűrően jelezve egyben elsőbbségemet, hogy félpercnyi tükörképszerű vigyorgás és karlóbálás után megtörtem, és mentem.
Hazafelé pedig egy fukszos-joviális, némileg gengszterfőnöknek kinéző férfi tárta ki nekem a kaput, és csak azért se akart kijönni rajta addig, amíg én nem megyek be. Ő is mosolygott, szakadatlan.
Nem tudom, hogy mikor sikerülhet nekem, szegény magyarnak végre előreengedni valakit ebben a nagyon udvarias városban. Azt hiszem ezen a téren csak kétszáz évvel ezelőtt lettem volna rosszabb helyzetben, és még a fejem is viszketett volna a paróka alatt.

Ősz

Párizsban ősz lett, ami a gyakorlatban leginkább annyit jelent, hogy egyik napról a másikra mintegy 15 fokot süllyedt a hőmérséklet.
De ennél azért valamivel érdekesebb dolgokat is igyekeztem megfigyelni az utóbbi - még meleg és napfényes - napokban.
Például azt, hogy ebben a városban az autósok, a gyalogosok és a piros lámpa egészen érdekes viszonyban vannak. Mert ugye otthon sem éppen a félénkségükről híresek a gyalogosok, futnak azok át Hungária körúton, Rákóczi úton, Váci úton, csak meglegyen az adrenalin. Csakhogy. Otthon erre a reakció általában kétféle szokott lenni: a sofőr vagy beletapos a gázba, hogy akkor már hadd szóljon, vagy irgalmatlanul dudál (amúgy jogosan), esetleg mindkettő. Itt pedig mit látok, fél perce piros, és akkor a faszi elindul a zebrán, miközben meglódul felé a robogókból és autókból álló menetoszlop. Majd lassítanak, senki sem dudál, még csak az arckifejezésük sem változik. Az egyik motoros mintha még mosolyogna is.
Civilizációelméleti összegzés: a párizsi kresz nem szabályrendszer, csak egy hallgatólagos keret az egymást szakadatlanul követő tárgyalásokhoz, joviális és derűs útvonalelosztási egyezményekhez. Mint az alku az arab kereskedőknél: ár nincs, majd lesz.
Vagy például ott van az a kilencévesforma japán kisfiú, aki szemben ült velem a metróban, tetőtől talpig öltönyben-nyakkendőben, ölében egy laptoptásákával. Biztos valamelyik általános iskolai menedzserképzőbe ment lenyomni egy prezit.
Vagy például az az előttem sétáló úr, akinek a gallérján egy ijesztően nagy méretű, általam beazonosíthatatlannak bizonyuló bogár utazott, egyébként igen visszafogottan és illedelmesen, csak a kis csápjai lobogtak a menetszélben.
Vagy például az, hogy a szomszéd Carrefour-ban ha a harmadik polcról veszem el a Hellmans-majonézt - ami egyébként máig a legjobb gyári majonéz, amit ember előállított - akkor 3.60 euró, ha pedig az elsőről veszem tökéletesen ugyanazt, akkor 2.50.
Az elsőről vettem el. Bár mindenen ilyen pofonegyszerűen lehetne spórolni.
A fenti fotó amúgy nem ősszel készült, hanem nyáron, és nem is Párizsban, hanem Montréalban, de amellett hogy azért szerintem van egy kis őszies hangulata, azért is érdekes, mert ez az egyetlen montréali metrómegálló, amely a Párizs egyik védjegyének számító metrótáblával tiszteleg az anyaországnak.

Elkészült

Elkészültek hát a Zenei hálózatok konferencia plakáttervei, a balra látható - elfogulatlan véleményem szerint egészen szépen sikerült - központi vizuális elem főszereplésével.
A saját domainünk is meglesz hamarosan, és akkor elindulhat a mindent átfogó médiakampány.
Addig is, írjátok be a naptáratokba: október 10-11!

Lemezmustra: csalódások, várakozások, ajánlók

Most vettem észre, hogy eddig alig-alig esett itt szó zenéről, pedig hát.
Erre a jelenségre csak részben lehet magyarázat, hogy az utóbbi hetek leginkább nagy vagy nagyobb csalódásokkal teltek zenei értelemben: az eddig megbízható kismesterekként teljesítő Mysery Signals, Acacia Strain és a The Human Abstract friss produktumai (sorrendben: Controller, Continent, Midheaven) mind mélyen alulmúlták az elvárásaimat, és különösen fájó, hogy még az Intronaut nagyon várt Prehistoricisms című lemeze sem volt képes egy igazán emlékezetes percet sem tartalmazni, akárcsak az új Mouth of the Architect album (Quietly). A helyzeten sajnos nem javít, hogy azok sem okoztak kellemes meglepetést, akiktől ezt egyébként nem is vártam annyira (Bleeding Through: Declaration).
Erre nyilván az volna a kész válasz, hogy benőtt végre a feje lágya, de sajnos az említett zenekarok régebbi lemezei még mindig ugyanúgy megbizsergetnek, tehát ez a vonal egyelőre kilőve.
Bár szintén icipicit csalódtam Emiliana Torriniben is, de az ő hangjától még mindig garantáltan kiakad az erotométer - ezzel együtt lányoknak is érdemes belahallgatni a Me and Arminibe, ami ugyan nem olyan egységes mint a korábbi lemezek, de akad rajta még így is pár olyan dal, amit nem lehet csak egyszer meghallgatni.
Lesz egyébként lemezbemutató koncertje Párizsban is, kedvesen pont arra a hétre tervezve, amikor nem leszek itt, de nem baj, már megszoktam, végülis Montréalban is csak három nappal csúsztam le a húszévenként egyszer esedékes At the Gates reunionról.
És bár nem a legfrissebb termés, de nekem új az Ulver 2007-es Shadows of the Sun című lemeze, ami bár szintén nem metál, de nem könnyű hallgatnivaló: lassú, orgonával alászínezett mély férfiének dominál többnyire, sejtelmes dark ambient hangfolyamokba ágyazva.
A zenekar alakulástörténete újabb izgalmas példája annak a zabolátlan zenei kavalkádnak, ami a kilencvenes évek közepének norvég black metal szcénájából bontakozott ki: Ulverék mellett a másik illusztris szereplő Ihsahn, aki az Emperorból kiválva gyártott le nem kis mennyiségű saját anyagot; közülük számomra a saját feleségével, az énekesnő Ihriellel Peccatum néven kiadott experimentális/avantgarde/black/rettentőnyomasztó Lost in Reverie a legmaradandóbb. Amúgy.
A nagy csalódások ellenére nem adtam fel teljesen: heteken belül a boltokban, illetve, elérhető lesz az egyszerűen csak zseniális Burst Lazarus Bird címre keresztelt új opusza, és hamarosan elkészül az utóbbi évek egyik leginteligensebb hardcore/metal albumát (Chronoclast: Selected Essays on Times Reckoning and Auto-Cannibalism) kiadó Buried Inside idei albuma is. Remélem összekapják magukat, mert a helyzet lassan kezd tolerálhatatlan lenni kérem szépen.

Heavy Metal in Baghdad

A Heavy Metal in Baghdad egy nem éppen érdektelen dokumentumfilm pár bagdadi srácról, akik még a Szaddám-rezsim alatt határozták el, hogy metálbandát indítanak Acrassicauda néven, Irak kellős közepén. Nem sokkal később Eddy Moretti stábja elkezdte követni a zenekar útját, át a háborún és a polgárháborún.
A filmből többek között olyan kis színeseket is megtudhatunk, hogy Szaddám idejében nem lehetett úgy zenekart indítani, hogy nem szólt a nagy testvérről szám, így írtak is neki egyet - nem akármilyet, megjegyzem - valamint hogy a headbangelés azért különösen veszélyes művelet Irakban, mert kísértetiesen hasonlít a zsidó imaszertartás rituális mozdulataihoz.
A nemrég Törökországba menekült Acrassicauda története döbbenetesen látványos illusztrációja annak, hogy egy bizonyos kulturális közeg mennyire átformálja egy cselekvés lényegét és értelmezéseit: ezeknek a srácoknak metálosnak lenni Bagdadban felért egy háborúval, heroikus küzdelmük nyomán lassan az egész világ megismeri őket, pedig ha itthon kezdték volna, lehet hogy éppen csak bejutottak volna egy szolnoki tehetségkutató döntőjébe.
(Hasonlóképpen, mint kiderül, nekik nem azért rövid a hajuk mert annyira modern metál zenekar volnának, hanem mert Irakban a hosszú haj sem kívánatos.)
Meglepő módon az épp bemutatás alatt álló film egésze - igaz, részletekben, de még - megtekinthető a YouTube-on.

"Hű de jól vagyok"

Ma benn jártam a Cité Internationale Universitaire de Paris-ban. Ez az a hely, pontosabban ennek a Norvég Háza, ahol - immár egészen biztos - lakni fogok október elejétől. A CIUP valami egészen fantasztikusan jól kitaláltnak és jól működönek tűnő hely: egy több mint 10 ezer diákot kábé 140 országból egy kupacba összegyűjtő kollégium, ami egy hatalmas parkban elszórt hangulatos házakban (melyek jellemzően a fenntartó nemzet fontosabb építészeti közhely-/stílus-jegyeit viselik magukon) öltött testet.
A fenti képen látható Maison de la Norvége nem tudom, hol tükrözi a norvég architekturális esszenciát, az épület hallja mindenesetre egy az egyben úgy néz ki mint egy szot-üdülő társalgójával kombinált szauna - ez persze engem nem tántoríthat el.
A kollégiummal kapcsolatban a szociokulturális előrelépésen (azaz az anyuka-gyerek páros felcserélése a szomszéd, remélem kizárólag esztétikai szempontok alapján elszállásolt norvég csajokkal) kívül két várakozásom volt: nyelvórák és konditerem ingyé. Ez azonban korántsem egyszerű: az első kapásból kilőve, mert kezdő nyelvi körök nincsenek a kollégiumban. A második már sokkal bonyolultabb.
Ahhoz ugyanis, hogy sportolhassak a Cité-ben, két fényképen kívül szükség van egy orvosi szakvéleményre arról hogy egészséges vagyok. Tudok ilyet kiállíttatni itt? - kérdeztem a recepciós hölgyet. Ön honnan is jött? - kérdezett vissza. Magyarországról, mondtam, mire zavartan elkezdett lapozgatni, és kis idő múlva felnézett, izé, az Európa? Igen az, nyugtattam meg, és mint kiderült, bár ez alapvetően biztató tény, de azt továbbra sem sikerült tisztázni, melyik francia orvos lesz hajlandó arra, hogy egy már eleve elvesztett tajkártyával rendelkező magyarnak kiállítson egy ilyen papírt, amihez feltételezem nem két perces vizsgálat kell.
Szóval hacsak nem akarok formátlanra hízni a norvégok közt, bizonyítanom kell: jól vagyok, köszönöm - igazam bizonyításához ezúton is szívesen fogadok mindennemű tanácsot és útmutatót.

Szolgálati közlemény

Kedves Mindannyian, most nem ékezethiány, hanem egy kis budapesti hazalátogatás miatt szüneteltek a posztok, de néhány nap, és visszatérek, Párizsba és ide egyaránt.
Egy kis előzetes: norvégok, költözés, konferenciadrill és beinduló tanév a Pantheon mellett - hamarosan!