Montréal

Holnaptól egy hét Montréal. Itt lesz ugyanis a jól hangzó Minds and Societies névre keresztelt nyári egyetem, ahol a fejtágítás mellett reményeim szerint prezentálhatom a több(i)ek között itt megtalálható összefoglaló alapján készült posztert is.
Apropó, poszter. Legutóbb, amikor áprlisban Marciéknál voltam Berlinben, azzal kedveskedtem nekik, hogy az utolsó pillanatban fejeztem be egy londoni workshopra készült posztert, utána pedig még nyomtatóhelyet is kellett keresni velem, persze azt már az utolsó utáni pillanatban. Érdekesség, hogy a nyomtatás ára ott 14 euro volt ott, és Londonban pedig olyat is hallottam, hogy helyben 44 (!) fontba (!) került a nyomtatás. Oké, az színes volt, meg fényes, és szép is, az enyém meg egyik sem, de akkor is.
És hogy csavar is legyen a történetben: itt Párizsban a Boulevard Saint-Michelen egy helyen, ahol valami elképesztően kedvesek is voltak, tegnap kinyomtatták nekem az újat, még tokot is adtak hozzá - 3.81 euróért. Igen, ennyiért, nem írtam el. Egyelőre nem értem, még úgy sem, hogy a papír vékonyabb mint a múltkori, hiszen Elena, aki ajánlotta a helyet, azt mondta, 30 euro körüli árszabásra számítsak. Ezek után szeretnék majd olyat Montréalban, hogy jónapot, szeretném azt a laptopot, parancsoljon öt dollár húsz cent lesz, viszlát, jöjjön máskor is.
Ez lesz egyébként az első utam a tengerentúlra, meg úgy egyáltalán, Európán kívülre, be is vagyok sózva rendesen. No meg a program: többek között két igazi ikon prezentálja majd magát a konferencián: az egyik legszellemesebb kortárs filozófus, Daniel Dennett (a Micsoda elmék, a Darwin veszélyes ideája, és még sok más minden szerzője) és a nagyszerű Az emberi gondolkodás eredete című könyvéért méltán elhíresült kognitív archeológus / neuroelmélész Merlin Donald, személyesen.

(Beszámoló utólag mindenképp, tudósítás kapcsolattól és időbeosztástól függően várható)

Kościół polski

Azaz lengyel templom. Amikor a városba érkeztem, már a lakáshoz vezető úton belebotlottam egy szerény táblába, ami egy belső udvarban kialakított lengyel templom(ocská)ba irányította be az arra járókat. Ez természetes, gondoltam, ha már vannak itt lengyelek, miért is ne lehetne saját templomuk. Na de ekkora. Ez utóbbi hűha persze már erre a másik, balra látható templommal való találkozásra volt a reakcióm.
A masszív barokk épület - mint azt a mellette elhelyezett, "Párizs történelme" c. fejlécet viselő, és a város nevezetesebb pontjain lecölöpölt tájékoztató izéről kiderült - hivatalos neve Notre-Dame-de-l'Assomption, körülbelül A-Mi-Asszonyunk-Mennybemenetelének temploma, és a 19. század utolsó harmada körül lett a lengyeleké. Hogy miért, hogyan és egyébként is, arra fél év múlva visszatérünk.
Bár az a fotón nem látszik, ugye miért is fotóznám le amiről írok, szóval igazán remek a hangulat itt a templom körül, több standon árulnak lengyel újságokat, magazinokat, de mindenfélét tényleg, a srácok fociznak, mindenki hangosan beszélget, valakik szemmel láthatóan éppen randira érkeznek; egy pillanatra sajnáltam, hogy nem vegyülhetek el köztük, csak mert nem vagyok lengyel. Ja és katolikus sem.

Vélib'

Hasonlóan több, a biciklizést mint nem csak alternatív, hanem mint normális közlekedési módot elfogadó és támogató európai nagyvároshoz - mint például Bécs vagy Berlin - Párizsban is működik egy számos "lerakattal" és biciklivel felszerelt biciklibérlő-szolgáltatás, a Vélib'. A rendszer elég hatékonynak és népszerűnek tűnik, eddig szinte több Vélib'-es biciklistát - turistákat és helyieket vegyesen - láttam a városban, mint olyat, aki a sajátján kerekezett.
Hogy miért érdekes ez épp most? Mert annak ellenére, hogy a bicikliskultúra olyan fejlett itt, amilyen, az autósok úgy látszik még mindig nem figyelnek eléggé a kerékpárosokra. A villamoson velem szemben ülő polgártárs újságjának, a Le Parisiennek a címlapján - ne kérdezzétek, magam se értem hogyan, de valahogy értettem - egy biciklista halála volt a vezető anyag. A negyvenkét éves férfi, akit egy kamion gázolt el, immár a harmadik olyan áldozat volt az elmúlt két hónapban, aki az autósok figyelmetlensége miatt vesztette el az életét.
A cikk kiemelte: a férfi egy Vélib'-et hajtott, amikor a halálos baleset érte. Talán nem elhamarkodott következtetés, hogy ez esetben itt is előrébb járt az infrastrukturális fejlesztés, mint az általános morál finomhangolódása - bizonyos problémák még mindig ugyanazok mint nálunk.

Bódottág

Nagyon büszke vagyok.
Megjelent az első Index-közeli publikációm a(z eddig) méltatlanul nem el- vagy félreismert, de szerintem hiánypótló és értékteremtő Szóvicc blogon, itt.
Az immár végre az emberiség kultúrkincsében a hozzá méltó helyet elfoglaló mű, ha jól emlékszem egy 1990-es évek végi Balatonszepezd-Budapest vonatúton született meg; nem elképzelhetetlen, hogy az azóta is visszasírt ropogós műbőrülések tettek pszichedelikus hatást ránk, de tény, hogy a lazán több mint három órás vonatút alatt Danival szinte csak szóviccekben kommunikáltunk. Jobbnál jobbakban, mint láthatjátok. Ez az egy, ami megmaradt a fejemben a több száz közül, úgyhogy úgy látszik, egy darabig még elmarad az Armaggeddon.

Nem fair

Az nagyon rendben van, hogy a közeli Carrefour-ban egy egész elkerített rész van a fair trade termékeknek. Az viszont ennek fényében különösen fájó, hogy a vegetáriánusok felőlük mehetnek amerre látnak, mert ilyen részleg nincsen. Fél óra keresés után egy darab japán tofu találtatott a "világ konyhái" folyosó egyik eldugott polcán.
Hát, mit mondjak, kiegyeznék a háromszáz helyett mondjuk csak kétszázötven féle sajttal, és egy kis változatosságot és egyes fogyasztói rétegek megcélzását kérném csak cserébe, ha lehet.

Kaza maza

Kaza maza, avagy a falafel újraértelmezése. Bár én a fanyalgás általános közhangulatával szemben úgy gondolom, hogy a budapesti falafelek nem rosszak, főleg a megdöbbentően íztelen és jellemzően túlgyömbérezett londoni, vagy akár a kissé alulzöldségezett berlini vagy a kábé ugyanolyan prágai cuccokhoz képest, a Kaza maza nevű, meglehetősen lepusztult libanoni gyorskajálda falafele lenyűgözött.
Nem figyelmen hagyva azt a jelentéktelennek tűnő kis apró-cseprő antropológiai körülményt, hogy ami otthon jellemzően - igaz már egyre jobban színesedve, de mégis csak - "arab", "kínai" vagy "indiai", az itt Sri Lankai, libanoni, szír, szecsuáni, marokkói, algériai és így tovább, így a kaza maza menüjén sem csak feltétlenül az ömlesztett arab menü szerepel, hanem jópár olyan dolog, amit például a szomszéd szírnél már hiába keresnénk.
Ja, egyébként a hellyel szemben van egy görög, lejjebb egy "indiai", még lejjebb egy teljesen otthoni dizájnú "kínai", kicsit feljebb pedig egy "eredeti" angol pub, de emellett azért még egy leginkább franciának tűnő kávézónak és egy étteremnek is marad hely.
Persze, a falafel. A Kaza maza falafelének nagyszerűsége talán abban rejlik, hogy valahogy elérik az ízek lehető legjobb összehagolását, amivel - vagy ebből következően vagy ettől függetlenül, nem tudom - egyben a tekercs sűrűbb volta is együtt jár. A lényeg: omlósra sütött falafelgolyók, egy kis petrezselyemmel, friss lepénybe csavarva (nagyon kevés öntettel), majd két vaslap között kissé megpirítva, befejezésül pedig egy kenésnyi humusz a tetejére. És kész.

Metrózenészek

Az egész azzal a roma sráccal kezdődött, aki fölszállt a 10-es metróvonal egyik megállójánál a harmonikájával, majd pár - köztük egy Szécsi Pál-számra gyanúsan hajazó - darab eljátszása után körbejárt a pohárkájával, hogy begyűjtse az adakozni hajlandók euróit. A pár nappal később a délutáni csúcsforgalomban az ajtón épphogy csak be - majd épphogy csak ki - préselődő ötvenes, szakállas, depardieu-i pocakján farmeringet feszítő gitáros kifogástalan kiejtéssel és mondjuk elég profi kísérettel adott elő különféle Beatles-örökzöldeket plusz hasonlókat, majd újra kalapozás.
Ma egy apró termetű, szemüveges hölgy jelent meg a kocsiban, kis szerencsétlenkedés után felhúzta maga után az erősítőjét, ami egy standard abc-s árumozgató kiskocsira volt rászigszalagozva, mellékesen egy üveg narancslével együtt, majd kis topogás, zavart köhécselés után tekert a gombokon párat, kezébe vette a mikrofont, és a felcsendülő zenekari kíséretre, néha meg-meginogva a metró durvább kanyaraiban, elénekelte a Bésame Mucho-t. Őrület.

Ez művészet

Mondjuk valóban egyszerűbb úgy az élet, ha egy percet sem kell gondolkodni mindenféle rettentő bonyolult művészetelméleti kérdésen, hanem velősen megmongyák hogy mi van.
Szóval az előtérben látható, engem vagy valaki mást gyanakvó arckifejezéssel vizslató, a helyét egy George W. hasonmásverseny dobogó-esélyeseként is minden bizonnyal megálló úriember mögött, helyesebben a kalapjának a karimája mellett ugye látható két nagy tábla-szerű valami, ami első blikkre csak azért lett odatéve, hogy jól tönkretegye a Tuileries-kertet hosszanti perspektívában lefényképezni vágyók délutánját.
(Ezt a funkcióját amúgy maradékta- lanul teljesítette is.)
Ha közelebb megyünk, akkor annyiban árnyalódik a kép, hogy láthatóvá válik az objektum egésze: két jó nagy hajlított valami, egymással szemben. Ekkor már biztos voltam benne, az otthoni metróépítés furcsa kellékein edződve, ez valami kordon lesz. Valamit fúrnak majd. Ásnak egy jó kis gödröt. De mielőtt továbbálltam volna, észrevettem egy táblácskát a földön kuporogva, így kiderült, lófaszt lesz itt gödör. Ne érintsd meg, műalkotás, így szól. Érted paréj, nem sejtenéd hogy itt művészet van, de ha nem vennéd észre, mi azért örülnénk ha tudnád, végülis azért tettük ide.
Hoszú távú stratégiaként nem tartanék haszontalannak egy, a fenti felirat esztétikájából kiinduló, mondjuk "láthatatlan művészet" munkacímen futó street-akcióművészeti projektet: csómó olyan műalkotást helyeznénk el a városban, amelyek - mivel más választásuk nincs - attól lennének műalkotások, hogy megmondanánk az embereknek hogy azok. Ledfal, megafon, vállrángatás és lassan, tagoltan emelt hangon arcba magyarázás mind jöhetnek, és önkéntesek is.