Barcelona

Szerzőtársammal, Hugóval ma éjfél előtt többé-kevésbé befejeztük az írását annak a cikknek, amit a pénteken kezdődő barcelonai Values and Empathy across Social Barriers: A Neurocognitive Approach to Fairness című kognitív ideg- és kultúratudományi valamint antropológiai (jó mi?) konferencián fogok prezentálni egy remélhetőleg elviselhető előadás keretében.
Holnap repülés, a szállás állítólag a Rambla közelében a város közepén lesz, én meg rettenetes mód kíváncsi vagyok. Kedves barátaim szerint, akik eddig megfordultak arra, Barcelona minimum a legjobb (vagy Ágit idézve, a második legjobb) hely a világon: ez egy olyan állítás, amit igazán szívesen tesztelek, és szerintem akkor se fogok siránkozni ha kiderül hogy mondjuk csak harmadik dobogós helyet tudja megcsípni.

3.14

Ehhez a Gesamtkunstwerkhez nincs is mit hozzátenni: csak annyit legfeljebb, hogy érdemes külön figyelni a mély igazságokat feltáró bevezető szavak és a finoman beállított visszhang mesteri összjátékára.
Nagyon erős anyag.



(Ajánlva: Gy. Ákosnak (aki küldte), valamint L. Attilának és B. Dániel kollégának, és persze mindenkinek aki szereti.)

VHK

Nemrég rátaláltam egy linkre, ahol minden idők valaha létezett legnagyszerűbb zenei formációjának, a Vágtázó Halottkémeknek ősrégi bootleg-anyagait lehet letölteni.
A felvételek hangzása nem pocsék, nem minősíthetetlen, hanem még annál is mérhetetlen mértékben rosszabb, mintha egy nejlonzacsóból vették volna fel a koncerteket a szomszéd házban, de mégis, még így is átsugárzik az éveken az elképesztő energia.
Nosztalgiázásra ezért elsőrendűen megfelel, már annak aki van olyan öreg persze. Sajnos én '88 körül a transformers-bábum nélkül még biztos nem mertem volna elmenni a Fekete Lyukba, úgyhogy nekem marad a '90-es évek (ami azért jó hogy elmúlt és nem jön újra el).

(Update: közben találtam egy olyan jó kis képet Attiláról, hogy muszáj voltam iderakni őt is, íme.)

Sokkoló

Ha hihetek a megnyúlt képem láttán elkeseredetten magyarázó patikusnőnek - és miért ne tenném - akkor Franciaországban nem létezik tabletta vagy kapszula formájú c-vitamin.
Csak rágó- és pezsgőtabletta.
Ez szerintem felfoghatatlan és egyben tarthatatlan állapot.
Obelix örökérvényű, eredetileg értelemszerűen a britekre & rómaiakra vonatkozó fordulatát használva, te, Asterix, ezek a gallok teljesen dilisek!

Paris Noir

Vote, baby, vote

Egyszerűen nem tehetem meg, hogy ne említsem meg itt ezt az elnökválasztás dolgot. És persze ebben is lesz zene.
A legutóbbi választáskor az amerikai hardcore-szcéna ugyancsak aktivizálta magát: több webzine-en kinn voltak a kitűző formájú - természetesen demokrata - plecsnik, sőt, a Hydra Head még választási eksönt is hirdetett, idén azonban szinte semmi. Kimondottan fel kellett hogy túrjam a netet, hogy végre egy olyan jó kis korteskedést találjak mint például a These Arms Are Snakes myspace-oldalán látható tömör "Obama/Biden '08" üzenet.
Még a Scenepointblack posztolt egy rövid felszólítást, hogy mennyetek szavazni, régebben pedig tudósítottak egy augusztusi demokrata konvencióról, ahol többek között a Rage Against The Machine (!) is játszott, pedig ők nem is demokraták hanem komenisták.
Ki érti ezt.
Itt Párizsban egyébként baráti társaságok gyülekeznek egyes kocsmákban, ahol élőben lehet követni majd a választást: a kedves invitálásra csak azért mondtam nemet, mert az éjszaka közepén a város másik végéről hazajutni elég posztapokaliptikus feladatnak tűnik. És különben is, nem mindegy ki nyer?

Klímakatasztrófa

Pár napja Annus írt arról, hogy azért para ez a novemberi nyár, én meg azzal nyugtatgattam, hogy miért lenne, hisz itt Párizsban speciel kurva hideg van. Volt. Ma például pólóban napozott mindenki a teraszon, a két nappal ezelőtti zimankót mintha elfújták volna, és ez lehet hogy még aggasztóbb, mintha csak simán meleg lenne augusztus óta.
Mindenesetre a klímaváltozás már most drasztikus változásokat eszközölt Párizs élővilágában. Kattintsatok bátran a balra látható fotóra, amit a Cité kertjében készítettem - persze mi mással, mint telefonnal, amikor pont kéne a fényképezőgép, akkor persze hogy nincs nálam - bár nem túl jó minőségű, de az talán még pont látszik rajta, hogy a faágakon békésen szemlélődő neonzöld madarak: papagájok.
(Főleg a bal felső negyedben lévő kolléga látszik jól.)
Nem, nem hazudok, nem fotosopp, és nem tudom hogy kerültek oda.

W.

George W. Bush úgy ahogy van egy nagyon magas labda.
Rejtélyes éppen ezért, hogy eddig miért nem sikerült senkinek sem kihasználni ezt a hatalmas lehetőséget: Michael Moore a hátborzongatóan populista kitalációival és harmadosztályú összeesküvés-elméleteivel rontotta el a dolgot, és most pedig itt van ez az Oliver Stone, aki állítólag egy híres filmrendező.
W. (itt W. - L'improbable president, azaz a valószínűtlen elnök) című filmje, mely elvileg az ifjabb Bush elnökké válásának furcsa történetét kívánja elmesélni, illetve jól megmutatni, hogy mekkora paraszt ez a W., egy újabb elképesztő melléfogás az agresszort gúnyolni próbálók és végül elhasalók sorában.
A film tökéletes, átfogó szarságához minden lehetséges körülmény gondosan hozzájárul. Először is: nincs rendes forgatókönyv; ifj. Bush életének egyes állomásainak kronológiája egy darabig még valahogy ragasztóként működik, aztán már úgy sem: a történetnek nincs eleje, közepe, vége, iránya, semmije sincs.
A rendezés, a dramaturgia, a beállítások, a képek didaktikusak, szájbarágósak. Nézd, hogy piszkálja a száját Bush evés közben, nézd milyen bunkó! Teli szájjal beszél! Jacket és Dr. Peppert iszik az alkoholista parasztja! Bigott vallásos! Te, ez azt hiszi hogy őt isten hívta el! - A képsorok hiába üvöltenek, mert épeszű ember akkor sem hiszi el nekik amit állítanak hogyha minden színigaz, annyira mesterkélt, akart, csinált és természetellenes az elbeszélés.
Mindez még tolerálható lenne, de a színészek, ó uram irgalmazz, mindent megtesznek azért, hogy a celluloidszörny maradéktalanul megmutatkozhasson rettentő valójában. Josh Brolin egyszerűen szánalmas negyvenéves egyetemistaként majd negyvenéves kormányzóként majd pont ugyanannyinak kinéző, de - jé - őszre festett hajú elnökként. Az-ember-aki-azt-játssza-hogy-most-bunkót-kell-játszani, ez ő, amatőr és hiteltelen, ja és szánalmas, ha még ez nem hangzott volna el. A Condoleeza Rice-t "alakító" bizonyos Thandie Newton pedig egyszerűen olyannyira elmondhatatlanul röhejes, hogy az már-már szinte szétfeszíti a film és a nyelv korlátait.
És még hosszan lehetne sorolni, de minek. Hacsak nem "George W. Bush politikájának reprezentációja az amerikai filmművészetben 2003-2008" címmel írjátok a disszertációtokat, akkor szeretettel tanácsolom, hogy ne kínozzátok magatokat ezzel a szarral.