2013. április 4., csütörtök

Fred

Délután van, épp otthon vagyok. Egyszer csak mintha zörögne egy kulcs a zárban. Mire kinézek a szobámból, addigra már ott áll az előszobában egy teljesen ismeretlen férfi. Úgy ötvenes lehet, baseballsapkája alól kilóg oldalt és hátul ősz haja. Szakálla is van, az is ősz. Egy botra támaszkodik, meglehetősen görnyedten, és láthatóan nincs jól. Egy másodpercig szemezünk egymással, majd kezet nyújtok, hello, Thomas vagyok (a Tamást már évekkel ezelőtt feladtam). Hello, én Fred, mondja, Samsont jöttem megetetni.

Tehát az már biztos, gondolom, hogy Oliver hívta, de vajon miért, ha én is itthon vagyok. Nem számít. Megegyezünk, hogy ha már erre jár, akkor tegye, amit jónak lát. Visszamegyek a szobámba. Rövidesen egy leeső tárgy zaja hallatszik, majd nyögdécselés. Kis csend, és további nyögések. Egyre fájdalmasabbak. Kimegyek a nappaliba, ahol Fred már el is helyezkedett a kanapén, botja az ágynak támasztva, és mellékesen mintha drapp gyakorlónadrágjának az egyik oldalzsebéből egy szájvizes palack lógna ki. (Mentolos). Sápadt, zihálva veszi a levegőt. Segíthetek-e valamiben, kérdezem, egy pohár víz esetleg? Ha van hideg víz, akkor igen, mondja, úgyhogy töltök, és jeget pakolok a pohárba.

Amióta megvertek, azóta minden nap iszonyúan fáj a nyakam, nyögi, miközben elkezdi magát dörzsölni Oliver kanapén hagyott, a legvátozatosabb asszociációk keltésére alkalmas masszírozó rúdjával. Megáll a kezemben a jégkocka, de szerencsére még mielőtt zavart csend állhatna be, ő kérdez. Hogy lesz majd májusban egy tüntetés a St. Patrick templom előtt. A papok ellen tüntetnek majd, akik indián gyerekeket erőszakoltak meg, majd tömegsírokba dobálták őket. Nem érdekelne-e egy ilyen dolog. Dehogynem, bólogatok, de akkor sajnos már nem leszek itt valószínűleg. Haza kell utaznom Magyarországra, szabadkozom.

Ó, Magyarország, igazán? Fred elmélázik. A feleségem nagyapja szerb volt, mondja egy kis gondolkodás után, a nagyanyja pedig magyar. Mind a ketten beszélték a másik nyelvét, de mégis csak a sajátjukon voltak hajlandóak beszélni, ezért a feleségem kénytelen volt megtanulni mindkettőt. Majd tizenkét évesen Venezuelába került, utána pedig ide, New Yorkba. Itt egy kicsit elakad. Oroszországban...szóval van egy város Oroszországban, ahol volt egy tömegmészárlás, 1915-ben...tudom, hogy hogy hívják a várost, de nem tudom kimondani...rámnéz, és őszintén kifakad: a stroke-om óta rengetegszer fordul elő velem, hogy tudom, hogy mit akarok mondani, de egyszerűen nem tudom kimondani.  

Talán onnan származnak a felesége dédszülei, talán. Segítek neki feltápászkodni a kanapéról, miközben Samson szenvtelen érdeklődéssel figyeli erőfeszítéseinket. Kikísérem a lifthez, és a várakozás közben megjegyzem, azért az mégiscsak felhábortó, hogy még mindig ilyen hideg van, pedig már április van. Még a hangsúlyt is felviszem a mondat végén. De nem jön válasz. Csak beszáll a liftbe, és int egyet, mielőtt elindulna lefelé.


Nincsenek megjegyzések: