Elágazások, metszéspontok

A New York-i metróban,

az ötvenes körszakállas úr a narancssárga garbóban, amikor a vonat egy kicsit kijön a felszínre a százhuszonötödik utcánál, és a nap besüt az ablakokon, előveszi az olvasószemüvegét, két hosszú tűt és egy narancssárga fonalgombolyagot és kötögetni kezd,

a fehér varrású kék farmeröltönyt viselő fekete srác pontosan nyolc megállón keresztül rappel a fehér fülhallgatóval a fülében,

a járókeretes öreg, a mellényzsebében egy kétdecis műanyagüveges Jack Danielsszel a sötét ablakban figyeli tükörképét, és haját gondosan hátrafésüli a másik mellényzsebéből elővett fésűvel, utána két tenyerével kétoldalt mintha egy láthatatlan búrát próbálna kitapintani, és újra előveszi a fésűt, és újra hátrafésüli a haját,

a majd két méter magas, valószínűtlenül izmos férfi, szegecselt miniszoknyában és magassarkú cipőben támaszkodik az ajtónak,

a zsidó bácsi, aki pont olyan, mint egy Chagall-festmény, szürke kalapja van és szürke kabátja és szürke pajesza és szakálla, izzadt tenyerében egy ceruzával írt cetlit szorongat, amire az van írva, hogy 42st/Times Square, és a bácsi minden megállónál megkérdezi a tőle jobbra ülőt, hogy hány megálló még a Times Square,

és tőle balra, ott ül egy nagyon nagy és széles ember, széles homlokába és arcába csapzottan lógnak a hajtincsek, csuklójára egy fehér nejlonzacskó van csomózva, benyúl a dzsekijének a belső zsebébe, és egy dobozos sört vesz elő, Budweiser, the king of beers, nézi a feliratot, és nagyon nagyon lassan nyitja ki a dobozt, és a szájába önti a sört, egészen az utolsó cseppig, majd összegyűri a markában a dobozt, és amikor a szomszéd üres ülésre ejti, akkor teljesen eltorzul az arca, és talán ez az egyetlen alkalom, amikor embereket látok feltekinteni, odanézni, odapillantani, odalesni a másikra, szóval felüvölt vontatottan, kitartja a hangot, ami lassan bugyborékoló károgássá fullad, közben nagyon lassan kinyújtja a karját, előrenyúl, vicsorít, és mintha egy másik, láthatatlan sörösdobozt facsarna össze, lassan összezárva az ujjait a halálos szorításban, mintha végig rám nézne, közben a maradék sör szétfolyik a szomszéd ülésen.  

A New York-i metróban,

a kocsi másik végében, hajnali kettőkor meglátom az optikus srácot, akivel két nappal korábban találkoztam életemben először, akkor szemben állt velem, a szemüvegemet próbálta beállítani és azt mondta, ne féljek, nem fog eltörni a keret, mert drót van belül, és amikor megnyugodtam, olyan sokáig hajlítgatta, hogy végül már nem is rémlett, pontosan miért is mentem hozzá,

egy katolikus ifjúsági találkozó pólóját viselő fiatalok egymást gyógyítják kézrátéttel,

a metrótáncos fehér Nike-ja egy centire húz el az arcomtól, ahogy hátraszaltózik egyet a széksorok között, haverja a magnó mellett áll és tapsol.

A New York-i metróban,

ahogy a megállók változnak, az emberek maradnak ugyanazok, mindig ugyanazt csinálják, fel- és leszállnak, ülnek és állnak, alszanak, fekszenek vagy táncolnak,

patkányok kergetik egymást a talpfák között,

a sokféleség egyformasága szórakoztat és untat, bevon és elidegenít, elemel és felold, 

az alagutak párhuzamosokat, elágazásokat, metszéspontokat, csomópontokat rajzolnak,

a New York-i metró

soha nincs zárva és soha nem nyit ki, 

mindig elromlik és sohasem áll meg.