Törd el a karod, és kapsz egy új bilentyűzetet!

„Tudtad, hogy ha eltöröd a kezed, van egy iroda a campuson, ami biztosít számodra egy egykezes billentyűzetet?

Vagy, hogy ha megsérül az ujjad, a csuklód, könyököd vagy a vállad valamilyen labdajáték vagy biciklizés közben, az IU Adaptív Technológia Központjának több mint 25 különböző típusú egere van, melyek között találhatsz olyat, amelyik segíthet neked egyetemi feladataid ellátásában, ha éppen korlátozott a mozgásod?”

A fenti idézetet nem egy szatírikus-utópikus regényből vettem, hanem erről a plakátról itt ni, ami a Herman B Wells könyvtárban - történetesen az úgynevezett Adaptív Technológia Központ ajtaján - van kifüggesztve.

Közép-európai fejjel meglehetősen nehéz feldolgozni egy ilyen üzenetet, ami természetesen főként nem az ügyetlen deszkások akadémiai karrierjének egyengetéséről, hanem inkább egy információs központ minél tökéletesebb akadálymentesítéséről szól. Otthon leginkább elvi engedélyekben lubickolunk. Bejöhetsz akár kerekesszékkel is (igaz, akadálymentes feljáró nincs), dolgozhatsz nálunk hátrányos helyzetűként is (igaz, nem veszünk fel) és így tovább – de konkrét technológiai segítséget ritkán kapnak a rászorulók.

Ez itt egy nagyon más attitűdöt jelez, aminek még a konditeremben is nyoma van, ahol down-kóros alkalmazottak is részt vesznek például a törülközők szállításában. „Ne engedd, hogy bármi lelassítson” - írják, de már a megfogalmazás is akadálymentesített: hiszen egyértelmű: ők tesznek meg mindent, hogy ne kelljen lassítania senkinek.

Beautiful day

Tomot, igaz, csak hallomásból, de már sokan ismeritek.

Ő az az egészségbiztosítási ügynök, aki arra a levelemre válaszolva, hogy jó volna-e neki a 15.00 órai találkozó, azt írta: „15.00 az mennyi idő is?” Majd valamivel később, amikor nem győztem elnézést kérni meggondolatlan européer formátumhasználati szokásaimért, így nyugtatott meg: „No problem. I used to know that.”

Nagyon vártam már a találkozót Tommal.

A biztosítótársaság, vagy inkább biztosító, még inkább biztosító-fiók irodája a város hozzám meglehetősen közel fekvő szélén volt, a gyorsforgalmi út szintjéhez képest egy félig a földbe süllyesztett betonkocka aljában, valahol egy Wendy’s kisebb és egy O’malia’s bevásárlóközpont hatalmasabb doboza között, szemben egy parkoló szürke lapályával.

Az irodához egy lépcsőn kell lemenni: a bejárati ajtó előtt hátranézve még mindig látható az O’malia’s felirat, és fel-feltünedeznek a kétmásodpercenként elhúzó terepjárók ablakai.

Balra tekerve az ajtó gombját, nem is tudom mikor fogom megszokni az úgynevezett kilincs teljes hiányát, benyitok a helyiségbe, ahol egy U alakú asztal mögött ülő középkorú, őszülő halántékú férfi azonnal felém fordul. Miben segíthetek, kérdezi, nagy levegőt veszek, Tom Carterrel beszéltem meg egy időpontot három órára, mondom.

Ekkor még nem sejtettem, kivel is állok szemben. A férfi szeme felcsillan, feláll, kezet nyújt és csak annyit mond: Tom Carter. Kézszorítása határozott, barátságos. A meghatottságtól alig jutok szóhoz. „Tamas”, kérdezi, így jól ejti-e, remekül, mondom, remekül. Leültet az asztala külső oldalához, a hátam mögé az iroda immár örökre rejtve maradó részei kerülnek, az ablak pedig, amin kilátni a gödörböl még épp megmutatkozó holbéli tájra, szembe.

Gyorsan túlesünk a kérdéseken és válaszokon, csak egy lépés marad hátra: a fizetés. Tom lehúzza a kártyát, majd várunk. Várunk. Kis idő múltán Tom szabadkozik, valami elakadhatott, de kér segítséget a „központtól”. Felvesz egy fehér telefonkagylót, a füléhez illeszti, elszántan nézi a számítógép képernyőjét, és hallgat. Hallgatunk.

Hallgatunk. Az egyre mélyülő csendben lassan hátrafordítom a fejem; félig belátni a jellegzetes irodai konyhába, felhőtlen kávézások és sietős porleves-ivások nagyrészt képzelt helyszínére. A padlót szürke padlószőnyeg fedi. Hallgatunk. Kicsit visszafordulva látom, hogy Tom háta mögött egy tükördarabokból és szárazvirágokból gondosan összerakott installáció kapott helyett, amit valaha valaki biztosan nagyon szépnek gondolt; a tükördarabokban szilánkosan tükröződnek a számítógép monitorján futó elakadt tranzakcióm grafikus jelei. Hallgatunk. Tom kezére esik a tekintetem. Irodai munkához képest eléggé kérges a tenyere, és mintha egy kis kosz is lenne a körme alatt. Ez a probléma azonban eltörpül ahhoz a kérdéshez képest, mit is keres az ablak mellett a falon egy, a másik, az Illinois-i Bloomington nevét hirdető fatábla. Furcsa érzések fognak el. Hallgatunk. Bámulom kint az O’Malia’s feliratot.

Érzem, hogy ez nem mehet így a végtelenségig.

De hirtelen, mintha valami történne, igen, Tom nagy levegőt vesz, felkapja a fejét, tekintete végigvillan a parkolón, az eldobott szemeteken, a tűzfalakon, a betondobozokon, át a valahonnan valahova száguldó terepjárokon, és – egy pillanatnyi szünet – eltökélt arccal ennyit mond:

„Beautiful day!”

A szó bennszakad. Teljesen letaglóz a kijelentés súlya. Valóban, suttogom, és megrendülten veszem át a – csoda! – közben elkészült papírokat.

Tomot és engem immár összeköt valami, jár a fejemben, ahogy elhagyom az irodát. Még nem tudom mi, de annyit már biztosan tudok: kedvelem őt. Az is lehet, valamikor majd felhívom.

A száma megvan.

Go, Hoosiers, go, avagy helló itt újra mindenkinek

A mindenféle magyarázkodás meg ilyenek előtt akkor vágjunk bele ebbe az egészbe egy játékkal: aki legelőször meg tudja nekem mondani, hogy mi ez a nyolclövetű steampunk krómozott cucc itt a jobb oldalon (amit egyébként a csodálatos Herman B Wells könyvtárban lőttem), az egy tetszés szerinti ízesítésű amerikai rágógumival gazdagohat január közepén (nem, nem küldöm el). Várom szeretettel kommentben, facebookon vagy bárhol máshol a megfejtéseket.

Mi lesz itt? Bejegyzések, amelyekben az Indiana University bloomingtoni campusához kapcsolódó élményeimről számolok be, a bizarraktól és hátborzongatóaktól kezdve a megkapóakon és kedveseken át egészen a mérhetetlenül érdektelenekig. Négy hónapig leszek itt mint vendégkutató, a Rézler Gyula Alapítvány jóvoltából. Mint azt legtöbben már tudjátok, ezen a helyen korábban egy Párizsból írt blog volt, ez magyarázza az angolszász környezetben meglehetősenobskúrusan ható domaint és címet, melyeket a rosszul titkolt érzelmesség mellett leginkább praktikus okokból tartottam meg (ún. kontinuitás).

Ugyanakkor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy mindemellett még vannak paranormális képességeim is, hiszen már 2008-ban azt a színkódot kevertem ki a blognak, ami egyben az Indiana University-é, nézzétek csak meg, milyen szépen megy a bordó tetőszerkezethez (ami amúgy a biológia tanszéké: Jordan Hall) a cím és ehhez az emblémához itt az egész – na ugye.

Azt,hogy a Hoosiers szó pontosan honnan ered, azt érdekes módon senki nem tudja, mindenesetre ez a fedőneve az igazi indianai helyi erőnek, így Hoosiers természetesen többek között az egyetemi focicsapat neve is. Akiket hogy máshogy is lehetne biztatni, mint amint az a címben van foglalva.

Akkor újra itt, hamarosan.