Elágazások, metszéspontok

A New York-i metróban,

az ötvenes körszakállas úr a narancssárga garbóban, amikor a vonat egy kicsit kijön a felszínre a százhuszonötödik utcánál, és a nap besüt az ablakokon, előveszi az olvasószemüvegét, két hosszú tűt és egy narancssárga fonalgombolyagot és kötögetni kezd,

a fehér varrású kék farmeröltönyt viselő fekete srác pontosan nyolc megállón keresztül rappel a fehér fülhallgatóval a fülében,

a járókeretes öreg, a mellényzsebében egy kétdecis műanyagüveges Jack Danielsszel a sötét ablakban figyeli tükörképét, és haját gondosan hátrafésüli a másik mellényzsebéből elővett fésűvel, utána két tenyerével kétoldalt mintha egy láthatatlan búrát próbálna kitapintani, és újra előveszi a fésűt, és újra hátrafésüli a haját,

a majd két méter magas, valószínűtlenül izmos férfi, szegecselt miniszoknyában és magassarkú cipőben támaszkodik az ajtónak,

a zsidó bácsi, aki pont olyan, mint egy Chagall-festmény, szürke kalapja van és szürke kabátja és szürke pajesza és szakálla, izzadt tenyerében egy ceruzával írt cetlit szorongat, amire az van írva, hogy 42st/Times Square, és a bácsi minden megállónál megkérdezi a tőle jobbra ülőt, hogy hány megálló még a Times Square,

és tőle balra, ott ül egy nagyon nagy és széles ember, széles homlokába és arcába csapzottan lógnak a hajtincsek, csuklójára egy fehér nejlonzacskó van csomózva, benyúl a dzsekijének a belső zsebébe, és egy dobozos sört vesz elő, Budweiser, the king of beers, nézi a feliratot, és nagyon nagyon lassan nyitja ki a dobozt, és a szájába önti a sört, egészen az utolsó cseppig, majd összegyűri a markában a dobozt, és amikor a szomszéd üres ülésre ejti, akkor teljesen eltorzul az arca, és talán ez az egyetlen alkalom, amikor embereket látok feltekinteni, odanézni, odapillantani, odalesni a másikra, szóval felüvölt vontatottan, kitartja a hangot, ami lassan bugyborékoló károgássá fullad, közben nagyon lassan kinyújtja a karját, előrenyúl, vicsorít, és mintha egy másik, láthatatlan sörösdobozt facsarna össze, lassan összezárva az ujjait a halálos szorításban, mintha végig rám nézne, közben a maradék sör szétfolyik a szomszéd ülésen.  

A New York-i metróban,

a kocsi másik végében, hajnali kettőkor meglátom az optikus srácot, akivel két nappal korábban találkoztam életemben először, akkor szemben állt velem, a szemüvegemet próbálta beállítani és azt mondta, ne féljek, nem fog eltörni a keret, mert drót van belül, és amikor megnyugodtam, olyan sokáig hajlítgatta, hogy végül már nem is rémlett, pontosan miért is mentem hozzá,

egy katolikus ifjúsági találkozó pólóját viselő fiatalok egymást gyógyítják kézrátéttel,

a metrótáncos fehér Nike-ja egy centire húz el az arcomtól, ahogy hátraszaltózik egyet a széksorok között, haverja a magnó mellett áll és tapsol.

A New York-i metróban,

ahogy a megállók változnak, az emberek maradnak ugyanazok, mindig ugyanazt csinálják, fel- és leszállnak, ülnek és állnak, alszanak, fekszenek vagy táncolnak,

patkányok kergetik egymást a talpfák között,

a sokféleség egyformasága szórakoztat és untat, bevon és elidegenít, elemel és felold, 

az alagutak párhuzamosokat, elágazásokat, metszéspontokat, csomópontokat rajzolnak,

a New York-i metró

soha nincs zárva és soha nem nyit ki, 

mindig elromlik és sohasem áll meg.

Fred

Délután van, épp otthon vagyok. Egyszer csak mintha zörögne egy kulcs a zárban. Mire kinézek a szobámból, addigra már ott áll az előszobában egy teljesen ismeretlen férfi. Úgy ötvenes lehet, baseballsapkája alól kilóg oldalt és hátul ősz haja. Szakálla is van, az is ősz. Egy botra támaszkodik, meglehetősen görnyedten, és láthatóan nincs jól. Egy másodpercig szemezünk egymással, majd kezet nyújtok, hello, Thomas vagyok (a Tamást már évekkel ezelőtt feladtam). Hello, én Fred, mondja, Samsont jöttem megetetni.

Tehát az már biztos, gondolom, hogy Oliver hívta, de vajon miért, ha én is itthon vagyok. Nem számít. Megegyezünk, hogy ha már erre jár, akkor tegye, amit jónak lát. Visszamegyek a szobámba. Rövidesen egy leeső tárgy zaja hallatszik, majd nyögdécselés. Kis csend, és további nyögések. Egyre fájdalmasabbak. Kimegyek a nappaliba, ahol Fred már el is helyezkedett a kanapén, botja az ágynak támasztva, és mellékesen mintha drapp gyakorlónadrágjának az egyik oldalzsebéből egy szájvizes palack lógna ki. (Mentolos). Sápadt, zihálva veszi a levegőt. Segíthetek-e valamiben, kérdezem, egy pohár víz esetleg? Ha van hideg víz, akkor igen, mondja, úgyhogy töltök, és jeget pakolok a pohárba.

Amióta megvertek, azóta minden nap iszonyúan fáj a nyakam, nyögi, miközben elkezdi magát dörzsölni Oliver kanapén hagyott, a legvátozatosabb asszociációk keltésére alkalmas masszírozó rúdjával. Megáll a kezemben a jégkocka, de szerencsére még mielőtt zavart csend állhatna be, ő kérdez. Hogy lesz majd májusban egy tüntetés a St. Patrick templom előtt. A papok ellen tüntetnek majd, akik indián gyerekeket erőszakoltak meg, majd tömegsírokba dobálták őket. Nem érdekelne-e egy ilyen dolog. Dehogynem, bólogatok, de akkor sajnos már nem leszek itt valószínűleg. Haza kell utaznom Magyarországra, szabadkozom.

Ó, Magyarország, igazán? Fred elmélázik. A feleségem nagyapja szerb volt, mondja egy kis gondolkodás után, a nagyanyja pedig magyar. Mind a ketten beszélték a másik nyelvét, de mégis csak a sajátjukon voltak hajlandóak beszélni, ezért a feleségem kénytelen volt megtanulni mindkettőt. Majd tizenkét évesen Venezuelába került, utána pedig ide, New Yorkba. Itt egy kicsit elakad. Oroszországban...szóval van egy város Oroszországban, ahol volt egy tömegmészárlás, 1915-ben...tudom, hogy hogy hívják a várost, de nem tudom kimondani...rámnéz, és őszintén kifakad: a stroke-om óta rengetegszer fordul elő velem, hogy tudom, hogy mit akarok mondani, de egyszerűen nem tudom kimondani.  

Talán onnan származnak a felesége dédszülei, talán. Segítek neki feltápászkodni a kanapéról, miközben Samson szenvtelen érdeklődéssel figyeli erőfeszítéseinket. Kikísérem a lifthez, és a várakozás közben megjegyzem, azért az mégiscsak felhábortó, hogy még mindig ilyen hideg van, pedig már április van. Még a hangsúlyt is felviszem a mondat végén. De nem jön válasz. Csak beszáll a liftbe, és int egyet, mielőtt elindulna lefelé.

Zavard össze!

                                                                                                              Сильвии

Ha a járókelő déli irányban elhagyja a Columbia kampuszát, és a Broadway jobb oldalán Manhattan felé tart, akkor rövid időn belül megérkezik a Citibank egyik egységéhez, amely rendszerint – akár bármelyik másik bank – üres tekintettel várakozó emberekkel és pénzkiadó automatákkal van tele. Ha esetleg még meg is áll egy pillanatra, és átles az üvegajtók rétegein, akkor az előtérben elhelyezett pult íve mögött megláthat egy, talán az ötvenes éveiben járó, kék kiskosztümöt és magasra tűzött szőke kontyot viselő dámát, aki egymás után igazítja el a pulthoz járulókat. Ő Natasa.

Natasa az egyetlenegy dolog, ami ebben a vállalatban működik, és ezt talán ő is tudja. Hamisítatlan orosz akcentussal és amerikai hivatástudattal áll rendelkezésre bármikor, amikor a bank minden bizonnyal mókamesterek és hároméves gonosz kisfiúk által közösen tervezett és kivitelezett rendszere az én nevemet dobja ki egy kis random meghurcolásra. Legyen az akár online fiókom értesítés nélküli blokkolása, vagy éppen a végleges bankkártyám nem kiküldése, és közben az átmeneti letiltása.

A minap is éppen egy fiókletiltás ügyében sétáltam be hozzá újra. Ezt csak a telefonos ügyfélszolgálaton keresztül lehet megoldani, kezdené a mondandóját, de amikor meglátja az arckifejezésem átlényegülését, megértően bólint, átadja a székét a pult mögött, hosszan nyomkodni kezdi a telefonja gombjait, majd a kezembe nyomja a kagylót. A vonal másik végén már egy ügyfélszolgálatos vár. Ismertetem a helyzetet. A hang a másik oldalon arról biztosít, hogy megoldjuk a problémát, és megkérdezi, hogy vagyok. Kicsit idegesen, de jól, mondom. Tessék? Kérdezi. Csak vicceltem, javítok. Hm, értem, mondja a hang, de teljesen világos, hogy nem ez a helyzet. A problémát viszont tényleg megoldjuk, elköszönünk (legyen szép napod!), és én leteszem a kagylót.

Egyvalami azonban szöget üt a fejembe. Odafordulok Natasához, aki éppen megérkezik valahonnan, és megkérdezem, mégis hogyan juthatok közvetlenül az ügyfélszolgálatoshoz ilyen gyorsan, ha legközelebb ilyesmi történik velem? Natasa egy pillanatra megtorpan, de csak egy pillanatra. Ó, az egyszerű, mondja. "Csak kezdd el nyomogatni a gombokat. Zavard össze a rendszert. Akkor úgy értelmezik a jelet, hogy nem értelmezhető. És akkor kapcsolják neked az ügyfélszolgálatot."

AMS-ATL

34 C. Amikor a stewardessek az első kör innivalóval elindulnak a széksorok között, a Drew Barrymore-ra nagyon hasonlító lány egy kisüveges vörösbort kér. Az ebédnél még egyet, és kicsit később odaszól egy éppen arra siető stewardnak, hogy hozna-e neki még egyet. (Hoz.) És valahogy előkerül egy üveg valamivel később, amit félig tele elejt, és ezért kap helyette egy másikat. A vacsoránál a kérdésre, hogy mit szeretne inni, a válasza: vörösbort. Nem látszik rajta semmi. A barátja egy sorral előrébb ül, a középső panelben, egyébként rajta sem látszik semmi. Néha a lány előrenyúl, a barátja pedig hátra, és megfogják egymás kezét.

37 A, B. Pár perccel az indulás után hamburger és sültkrumpli szaga tölti meg a gép hátsó traktusait. A nagyon amerikai srác – baseballsapka, atléta, kosarasnadrág és az elmaradhatatlan Nike Air – és latinnak kinéző, gyönyörű és sajnos csak egy forrónadrágot és jelképes felsőt viselő barátnője a dunántúli sebesvonatok utazóközönségét megszégyenítő beleéléssel esznek. Az evés után kómaszerű álomba zuhannak, de amikor hozzák az ebédet, felkelnek és azt is megeszik.

36 C. A szőke harmincas férfihoz folyamatosan jön valaki az első sorokból, és leginkább használati utasításokra hasonlító, vékony fekete-fehér füzetekre mutogatva magyaráz neki valamit, majd újra és újra eltűnik. Annyi kiderül, a Philiphsnek dolgoznak, az ügy minden bizonnyal transzatlanti jelentőségű.

 
36 D. Ahogy hosszú évek óta talán minden nagy utazás elején, Aaron Turner üvöltése elnyomja a fülemben a hajtóművek erőlködését, és ahogy elcsendesül a So Did We fordított crescendója, a gitár és a dob kettős összjátékát finoman átjárja a gép mindenhonnan áradó zúgása. Ahogy az lenni szokott, a szemközti szék hátán lévő tasakban helyet foglal egy láthatóan rengeteg pénzből, hibátlan professzionalizmussal létrehozott és teljesen érdektelen fedélzeti magazin, egy rakás, valószínűleg soha senki által ki nem nyitott vészhelyzet-tájékoztató (és most is nagyon nehéz napirendre térni a gondolat felett, hogy ha esetleg ez az út lesz az, ami mindannyiunkat a halálba visz, akkor a felismerés pillanatában olyan tökéletes lesz a káosz, mintha mindenki először ülne repülőn, de még ennek plasztikus elképzelése sem elég ahhoz, hogy legalább megfontoljam bármelyik füzet kinyitását, vagy hogy tíz másodpercnél hosszabb ideig figyeljek a teljesen tudattalanul magyarázó és integető stewardessekre), és egy termékkatalógus. Olyan tételekkel, mint a kolbászfüzért imitáló kutyapóráz, földből előtápászkodó élőhalott-szobor (a kertbe, de amúgy jól mutat a szobában is, teszi hozzá az ajánló), és van még kőimitáció (tartósabb mint az igazi kő, mondják, viszont könnyebb), eredeti székek és egyéb bútorok egy egykor legendás, de mégis lebontásra ítélt baseball-stadionból, egyszóval minden, aminek a hiánya feszítő lehet egy tengerentúli utazás során. Az újságok felett a szokásos, apró képernyő, élvezhetetlen képminőséggel és tartalommal. Több filmbe is belekezdek, de mindegyiktől megfájdul a fejem. Akárcsak a magazinoktól, vagy a magammal hozott, hatszáz oldalas, de még a negyvenediknél is csak a felvezetést kezdő thrillertől. Az egyik steward úgy néz ki, mint egy negyvenes évekbeli hollywoodi filmsztár és David Bowie keveréke. A stewardessek nem mosolyognak úgy, mint a plakátokon. Igaz, konkrétan egyiküket sem láttam egy plakáton sem. A mélységes, végtelen unalom önmagát teremti újjá, lehetetlen küzdeni ellene.

35 D, E, F. Az egyik mosdólátogatás után tompán visszaülök a helyemre. Kis gondolkodás után megragadom a szemközti tokban pihenő könyvet. Hosszú másodpercekig, talán egy percig is tart rájönni, mi is a nagyon furcsa a helyzetben. Ez nem az a könyv, amit eddig olvastam. Ez egy másik könyv. Még legalább egy perc telik el azzal, hogy azon gondolkodom, kezemben a könyvvel: ez hogyan lehetséges. Amikor oldalra nézek, látom, hogy a mellettem ülő öregúr és felesége aggódva néznek – valószínűleg már egy jó ideje. Felröhögök, és teljesen őszintén elmondom nekik, hogy én tényleg ebben a pillanatban jöttem rá, hogy rossz helyre ültem. Sajnos nem nevetnek, hanem tovább néznek, aggódva, talán még egy kicsit több kérdéssel a tekintetükben. A legrosszabb rész azonban még mindig hátravan. Ez pedig pontosan az az újabb egy perc, amire szükségem van ahhoz, hogy rájöjjek, a helyzet megoldásához fel kell kelnem, és egy sorral hátrébb ülnöm.

36 E. A mellettem ülő férfival egy szót sem váltunk egész út alatt. Mintha tudatosan kerülné a tekintetemet. Végig fapofával ül, még csak véletlenül sem mosolyodik el semmin sem. Viszont egyszer csak talál magának egy filmet, amin végig hangosan, teli szájjal röhög. A film végével újra kifejezéstelen lesz az arca, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Örülök, hogy nem látom soha többé.

   

Svéd gyerekvers

 
    
Az Atlantából Jacksonba tartó járaton
kaptam egy egészen apró kis
zacskó
füstölt-sós mandulát.

Megettem,
és utána még jobban megkívántam a
füstölt-sós mandulát.

Másnap Jacksonban
vettem egy jó nagy
tasakkal.

Azt hiszem most már
egyáltalán nem szeretem a
füstölt-sós mandulát.



   

Az örökkévalóság mínusz egy nap

2011 novemberének egy hideg és esős éjszakáján egy jóleső böfögés hasított a Jordan és az Atwater utcák kereszteződésénél fekvő buszmegálló csendjébe. A már teljesen átázott sapkába és kabátba burkolt öreg még utoljára hátrahajtotta a fejét, hogy a szájába rázhassa az Icehouse márkájú sör utolsó cseppjeit, majd az útmenti, derékmagasságú kőpadkával övezett füves buckára hajította a dobozt.

A doboz tompán puffant az ázott füvön, tétován mintha tovább gurult volna, de végül megdermedt egy meglehetősen természetellenes szöget bezárva a lejtővel, mint akit szívenlőttek, egy immáron örökre befejezetlen mozdulat talányával.

És úgy is maradt egész novemberben. Eső kopogott üres fémtestén, nap szikkasztotta ezüst-kék mintáit, majd decemberben – mert még mindig ugyanott volt, ugyanúgy – finoman belepte a hó, hogy később kicsit megolvadjon majd újra megfagyjon rajta. Ott volt hálaadáskor, ott volt karácsonykor és ott volt újévkor is. Ott volt, amikor az IU az utolsó másodpercben egy hárompontossal verte meg a No1. Kentuckyt és ott volt, amikor éppen republikánus jelöltek bohóckodtak az elsőségért Iowában, és ott volt, amikor sokadszorra álltam meg, hogy betegyem a kosaramba azt a papírdobozt a Krogerben, amiben mintegy négyezer kalória volt megtalálható hat darab fánk alakú és tapintású gonosz entitás formájában, bár lehet hogy ez utóbbi történelmi momentum éppen elkerülte a figyelmét.

Talán megszámolni sem tudom, a buszra várakozva hányszor játszottam le a fejemben a jelenetet, ahogy nekidőlök a padkának és egy kicsit kinyújtózkodva éppen elérem a dobozt, megfogom és kidobom a három méterre lévő kukába. A végén azonban mindig arra jutottam, hogy talán pont egy centi hiányzik majd, és ezért az egész nyújtózkodás tökéletesen kárbavész. Nem beszélve a nekitámaszkodásról. És az egész koncepcióról. Ezért inkább hátat fordítottam neki hogy még csak ne is lássam. Elegem lett belőle.

2012 január közepének egy napsütéses délutánján egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy kicsit nekitámaszkodva a kőpadkának, éppen elérem a dobozt. Kicsit hidegebb volt, mint amire számítottam, darabokban potyogott le róla az olvadt hó és még egy kis sör is volt benne, ami feltételezhetően új korában sem lehetett sokkal büdösebb. Kidobtam a kukába és felszálltam az éppen befutó négyes buszra, anélkül hogy legalább egy pillanatra megálltam volna elmélázni ezen a hirtelen, második halálon.

De az is lehet, hogy éppen az ötös busz volt, ki tudja.

Sam és a többiek

Hogy hogy nem, új házinénim és én meg lettünk hívva egy amolyan búcsúvacsorára a régi házinénimhez, akinél immár nem csak a lánya és annak férje, hanem két kutya is lakik, Walter és Zona.

Walter valahogy úgy keveredett, hogy egy szürke göndör agárszerűség lett belőle, akinek a bundája formára és állagra pontosan olyan mint egy bárányé, a lehelete meg pontosan olyan pállott, mintha épp most evett volna meg egy másikat, fokhagymás pácban elkészítve és amúgy két héttel a lejárati idő után. Mindennek tetejébe ha elkezdi valaki simogatni, akkor rövid időn belül nyűszítgetni és vakkantgatni kezd hogy még, még, pedig elvileg ugye még csak épp elkezdődött volna a program.

Zona, aki nem a Sztalkerből, hanem állítólag az USA megfelelő államáról kapta a becses nevét, már első pillantásra az úgynevezett „közlekedőedény" típusú kutyakategóriába esik. Zona legszembetűnőbb adottsága az a mintegy 30 cm átmérőjű és 40 cm hosszú fekete szőrös hordó, ami a voltaképpeni kis teste neki; ehhez illeszkedik elöl egy sótartó méretű és - sajnos - egyben formájú fej valamint alul négy, tappancsban végződő pálcika (ún. lábak), amelyek segítségével meghökkentő hatékonysággal képes magát körbehordozni a házban. Ez az önálló életre szemmel láthatólag tökéletesen alkalmatlan kis lény is természetesen csak akkor tűnt elégedettnek, ha biztosítva volt a folyamatos simogatás.

(Zona kutya. A kép nem csak illusztráció.)

Az egy külön kutatást megérne amúgy, hogy Bloomingtonban miért van ekkora keletje az elképesztően arisztokratikus és roppant komoly neveknek ha kutyákról van szó - a házinénim fia például annak az utcán talált kiskutyának, aki a saját farkának teljes erőbedobással történő üldözésén kívül más életjelet csak elvétve tudott mutatni, azt a nevet adta a keresztségben, hogy: Howard. Amúgy a szomszéd kutyájának is valami viktoriánus brit politikusra emlékeztető neve van, de azt sajnos elfelejtettem.

De persze Waltert, Zonát és Howardot csak azért hoztam szóba, hogy végre Sammyről beszélhessek. Sammy a jelenlegi házinénim kutyája, így a lakótársam is egyben, továbbá egy feltétel nélküli szeretetcsomag. Aki, bármikor csak elhaladok mellette, automatikusan elkezdi csóválni a farkát, vagy hogy ha úgy érzi, már régen kapott törődést, néha azon kapom, hogy a szobám ajtaja előtt fekszik, várva hogy mikor jövök má' ki. Sammy állítólag (valószínűleg többek között) labrador-retriever keverék, tizennégy éves, és hajlott korát tekintve igen összetett lélek: hiába végtelenül nyugodt és szeretetteljes, megvannak benne egy nyafogó kisgyerek faksznijai és egy bácsika háklijai egyaránt.

(Sammy - hol máshol, mint a kanapén.)

Például nem szeret egyedül lenni, és fél a sötétben, a kettő együttes kombinációja pedig már egyenesen elképzelhetetlen számára: ezért nem csak hogy nem alszik sosem egyedül, de néha még égve is kell hagyni neki a villanyt, hogy minden rendben legyen. Mindemellett folyamatos késztetést érez arra, hogy ami éppen a földön van és nincs lebetonozva, megcsócsálja, legyen az pulóver, nadrág, vagy éppen valamilyen kábel (igen, már nem hagyok semmit sem a földön azóta). Kedvenc tevékenysége egyébként a kanapén való szemérmetlen döglés, ahogy humán lakótársam, Luiz fogalmazott, elég könnyen átfordul „couch potato"-ba, és azt hiszem Sammynél jobban semmi sem tudja szemléletesebben illusztrálni a kanapékrumpli egyébként is nagyon képszerű fogalmát.

De persze a legjobb az esőkabát. Állítólag - még most sem igazán hiszem el, pedig már több forrásból hallottam - ha éppen olyan az időjárás, akkor egyes kutyák bundája elektrosztatikussá tud válni, amely állapot némelyiküket módfelett idegesíti. A probléma pedig úgy oldható meg, hogy valahogy leszigetelődik az állat. Nos természetesen Sammy is ezek közé a kutyák közé tartozik, a megoldás pedig az, hogy a zűrös éjszakákon a gazdája ráad egy régi gumikabátot.

A látványt már a képzeletetekre bízom.