Elágazások, metszéspontok

A New York-i metróban,

az ötvenes körszakállas úr a narancssárga garbóban, amikor a vonat egy kicsit kijön a felszínre a százhuszonötödik utcánál, és a nap besüt az ablakokon, előveszi az olvasószemüvegét, két hosszú tűt és egy narancssárga fonalgombolyagot és kötögetni kezd,

a fehér varrású kék farmeröltönyt viselő fekete srác pontosan nyolc megállón keresztül rappel a fehér fülhallgatóval a fülében,

a járókeretes öreg, a mellényzsebében egy kétdecis műanyagüveges Jack Danielsszel a sötét ablakban figyeli tükörképét, és haját gondosan hátrafésüli a másik mellényzsebéből elővett fésűvel, utána két tenyerével kétoldalt mintha egy láthatatlan búrát próbálna kitapintani, és újra előveszi a fésűt, és újra hátrafésüli a haját,

a majd két méter magas, valószínűtlenül izmos férfi, szegecselt miniszoknyában és magassarkú cipőben támaszkodik az ajtónak,

a zsidó bácsi, aki pont olyan, mint egy Chagall-festmény, szürke kalapja van és szürke kabátja és szürke pajesza és szakálla, izzadt tenyerében egy ceruzával írt cetlit szorongat, amire az van írva, hogy 42st/Times Square, és a bácsi minden megállónál megkérdezi a tőle jobbra ülőt, hogy hány megálló még a Times Square,

és tőle balra, ott ül egy nagyon nagy és széles ember, széles homlokába és arcába csapzottan lógnak a hajtincsek, csuklójára egy fehér nejlonzacskó van csomózva, benyúl a dzsekijének a belső zsebébe, és egy dobozos sört vesz elő, Budweiser, the king of beers, nézi a feliratot, és nagyon nagyon lassan nyitja ki a dobozt, és a szájába önti a sört, egészen az utolsó cseppig, majd összegyűri a markában a dobozt, és amikor a szomszéd üres ülésre ejti, akkor teljesen eltorzul az arca, és talán ez az egyetlen alkalom, amikor embereket látok feltekinteni, odanézni, odapillantani, odalesni a másikra, szóval felüvölt vontatottan, kitartja a hangot, ami lassan bugyborékoló károgássá fullad, közben nagyon lassan kinyújtja a karját, előrenyúl, vicsorít, és mintha egy másik, láthatatlan sörösdobozt facsarna össze, lassan összezárva az ujjait a halálos szorításban, mintha végig rám nézne, közben a maradék sör szétfolyik a szomszéd ülésen.  

A New York-i metróban,

a kocsi másik végében, hajnali kettőkor meglátom az optikus srácot, akivel két nappal korábban találkoztam életemben először, akkor szemben állt velem, a szemüvegemet próbálta beállítani és azt mondta, ne féljek, nem fog eltörni a keret, mert drót van belül, és amikor megnyugodtam, olyan sokáig hajlítgatta, hogy végül már nem is rémlett, pontosan miért is mentem hozzá,

egy katolikus ifjúsági találkozó pólóját viselő fiatalok egymást gyógyítják kézrátéttel,

a metrótáncos fehér Nike-ja egy centire húz el az arcomtól, ahogy hátraszaltózik egyet a széksorok között, haverja a magnó mellett áll és tapsol.

A New York-i metróban,

ahogy a megállók változnak, az emberek maradnak ugyanazok, mindig ugyanazt csinálják, fel- és leszállnak, ülnek és állnak, alszanak, fekszenek vagy táncolnak,

patkányok kergetik egymást a talpfák között,

a sokféleség egyformasága szórakoztat és untat, bevon és elidegenít, elemel és felold, 

az alagutak párhuzamosokat, elágazásokat, metszéspontokat, csomópontokat rajzolnak,

a New York-i metró

soha nincs zárva és soha nem nyit ki, 

mindig elromlik és sohasem áll meg.

Fred

Délután van, épp otthon vagyok. Egyszer csak mintha zörögne egy kulcs a zárban. Mire kinézek a szobámból, addigra már ott áll az előszobában egy teljesen ismeretlen férfi. Úgy ötvenes lehet, baseballsapkája alól kilóg oldalt és hátul ősz haja. Szakálla is van, az is ősz. Egy botra támaszkodik, meglehetősen görnyedten, és láthatóan nincs jól. Egy másodpercig szemezünk egymással, majd kezet nyújtok, hello, Thomas vagyok (a Tamást már évekkel ezelőtt feladtam). Hello, én Fred, mondja, Samsont jöttem megetetni.

Tehát az már biztos, gondolom, hogy Oliver hívta, de vajon miért, ha én is itthon vagyok. Nem számít. Megegyezünk, hogy ha már erre jár, akkor tegye, amit jónak lát. Visszamegyek a szobámba. Rövidesen egy leeső tárgy zaja hallatszik, majd nyögdécselés. Kis csend, és további nyögések. Egyre fájdalmasabbak. Kimegyek a nappaliba, ahol Fred már el is helyezkedett a kanapén, botja az ágynak támasztva, és mellékesen mintha drapp gyakorlónadrágjának az egyik oldalzsebéből egy szájvizes palack lógna ki. (Mentolos). Sápadt, zihálva veszi a levegőt. Segíthetek-e valamiben, kérdezem, egy pohár víz esetleg? Ha van hideg víz, akkor igen, mondja, úgyhogy töltök, és jeget pakolok a pohárba.

Amióta megvertek, azóta minden nap iszonyúan fáj a nyakam, nyögi, miközben elkezdi magát dörzsölni Oliver kanapén hagyott, a legvátozatosabb asszociációk keltésére alkalmas masszírozó rúdjával. Megáll a kezemben a jégkocka, de szerencsére még mielőtt zavart csend állhatna be, ő kérdez. Hogy lesz majd májusban egy tüntetés a St. Patrick templom előtt. A papok ellen tüntetnek majd, akik indián gyerekeket erőszakoltak meg, majd tömegsírokba dobálták őket. Nem érdekelne-e egy ilyen dolog. Dehogynem, bólogatok, de akkor sajnos már nem leszek itt valószínűleg. Haza kell utaznom Magyarországra, szabadkozom.

Ó, Magyarország, igazán? Fred elmélázik. A feleségem nagyapja szerb volt, mondja egy kis gondolkodás után, a nagyanyja pedig magyar. Mind a ketten beszélték a másik nyelvét, de mégis csak a sajátjukon voltak hajlandóak beszélni, ezért a feleségem kénytelen volt megtanulni mindkettőt. Majd tizenkét évesen Venezuelába került, utána pedig ide, New Yorkba. Itt egy kicsit elakad. Oroszországban...szóval van egy város Oroszországban, ahol volt egy tömegmészárlás, 1915-ben...tudom, hogy hogy hívják a várost, de nem tudom kimondani...rámnéz, és őszintén kifakad: a stroke-om óta rengetegszer fordul elő velem, hogy tudom, hogy mit akarok mondani, de egyszerűen nem tudom kimondani.  

Talán onnan származnak a felesége dédszülei, talán. Segítek neki feltápászkodni a kanapéról, miközben Samson szenvtelen érdeklődéssel figyeli erőfeszítéseinket. Kikísérem a lifthez, és a várakozás közben megjegyzem, azért az mégiscsak felhábortó, hogy még mindig ilyen hideg van, pedig már április van. Még a hangsúlyt is felviszem a mondat végén. De nem jön válasz. Csak beszáll a liftbe, és int egyet, mielőtt elindulna lefelé.