- Jó napot!
- (…)
- A trappistából kérnék tíz dekát.
- (…)
- Viszontlátásra!
- (…)
(Francia boltban)
- Bonzsúr!
- Bonzsúr möszjő!
- Egy croissant-t legyen szíves.
- Rendben, a croissant 2 euró lesz, más valami?
- Más nem lesz, köszönöm, viszlát!
- Viszlát!
(Amerikai boltban)
- Helló!
- Helló, szevasz, hogy vagy?
- …Ööö…kösz, remekül, és te?
- Nagyon kösz, fantasztikusan! Papír vagy műanyag zacskóba tegyem inkább a dolgokat?
- Hm, legyen inkább a műanyag.
- Oké, azért a biztonság kedvéért kettőbe teszem, nehogy leszakadjon. Tudtad, hogy a banán darabja 24 cent?
- Igen, azt hiszem…igen.
- Remek! Van törzsvásárlói kártyád esetleg?
- Igen, hogyne, tessék.
- Köszönöm, a fizetés kártya vagy készpénz lesz?
- Kártya.
- Szuper, akkor meg is vagyunk. Legyen szép napod, vigyázz magadra, helló, szevasz, csak lazán!
Bloomingtonban, különösen beszédes nevű lakhelyem, az East Hunter Avenue környékén, térdig lehet gázolni a lehető legkedvesebb állatokban, többek között nyulakban, őzekben és mókusokban.
Kétségkívül ez utóbbi állat a legcukibb mind között, részben mindenki számára könnyen befogadható felépítése (piros szőrös simogatni való puha izé), részben pedig rendkívül szertelen, az átlag kelet-európai szemlélő számára úgymond viccesként reprezentálódó viselkedése okán. A mókusok a meghatottság legkülönbözőbb állapotait képesek előcsalogatni az éppen beléjük botlóból. Hogy mikor mennyire cuki egy mókus, abban segítséget nyújthat az alábbi, tudományos igényű tipológia.
Alapbeállítás: mókus természetes közegében, természetes testtartásban.
Amelyre már elismerően csettinthetünk: mókus természetes közegében + két lábon állva, lógva, fejjel lefelé, a-ból b-be rohanva, (vagy ami még jobb, a-ból, láthatóan még számára sem egészen világosan eldöntött módon és ezen láthatólag némileg megborulva b-be és c-be egyszerre futva), mászva, stb.
Extra: mókus nem feltétlenül magától értetődő közegben. (Magasfeszültségű vezetéken, hűtő második polcán a majonéz mellett, másik mókus feje tetején.)
ExtraSzuper: mókus nem feltétlenül magától értetődő közegben + pitiző kéztartással (vagy mint egyes zongoristák két futam között megpihenve).
Buy one get one free: előbbi közeg és kéztartás + valami (bármi) a szájban (minél nagyobb, minél furább, annál cukibb).
Infarktusközeli cukiság: minden eddigi, plusz az ún. farokhullámoztatás. (szemmel láthatóan semmi értelme, de élethűbb, mint egy pixar-animáció, esküszöm).
Mindezek a megfigyelések az ún. hagyományos mókusra vonatkoznak. Az amerikai mókus (chipmunk) jóval kisebb mint ez a hagyományos típus, aprósága és már eleve cuki neve elméletileg döbbenetes mértékű aranyosságra determinálja ezt a lényt. Azonban a chipmunk annyira, de annyira gyors, hogy gyakorlatilag nem észlelhető annyi ideig, amíg a cukiságreceptorok beélesednek. A chipmunk mindig fut, mit fut, rohan, de valami irtózatos pánikban amerre lát, éppen ezért még annyira sem fotózható, mint megtermettebb, ámbár valamivel kiegyensúlyozottabb lelkivilágú társa, a hagyományos mókus.
Szemben például a szintén előforduló teknősbékával, melyek közül egyszer felemeltem egyet, hogy kommunikációt kezdeményezzek a páncél mélyére behúzott fejjel, azonban a tekintetéből a megvetésnek és a méltatlankodásnak egy olyan sajátosan nyomasztó és egyben radikálisan elutasító keveréke áradt, hogy jobbnak láttam inkább letenni, szépen elnézést kérni és hazamenni.
Szombat este a Bloomington főutcáján található pizzériában. Focimeccs utáni állapotok vannak, azaz mindenkin Indianás póló, nadrág, pulóver, sapka, sál, ing, illetve minden további elképzelhető ruhadarab és kiegészítő van, még a pincéreken is. „Olasz pizza”, hirdeti az ablakban elhelyezett neon, az autenticitás-érzet végletekig fokozására pedig az ablakok belső oldalára applikált csíkos mű-napellenzők és a falra akasztott „Greece” feliratú tájképek hivatottak. Az asztalokat elborítják a műanyag kosarak, bennük nagyrészt alufóliába csomagolt szendvicsekkel, vagy azok legkülönfélébb stádiumban lévő maradékaival. Négyen három pizzát rendelünk, egy nagyot, és, mint végül kiderült, egy nagyon kicsit és egy kurva nagyot. Máig nem tudjuk, mi volt a célja a pincérnek azzal, hogy az asztal mintegy 97 százalékát – sőt, részben még a környező légteret is – beborító pizzás fémtálcák mellé kihozott négy további, végig érintetlenül maradó tányért is, megfosztva ezzel minket az asztal maradék három százalékának hasznosításába vetett minden reményünktől. A pizza egyébként ízben és állagban leginkább a siófok-környéki vendéglátósok által őszinte lelkesedéssel mikrózott és felszolgált Dr. Oetker mirelit pizzára emlékeztetett. De igazából nem is erről akartam beszélni. A vacsora elején megkérdezi a pincér, mégis mit innánk. Valamilyen sör van esetleg? Kérdezem. Nincs sajnos, vonta meg a vállát a pincér bocsánatkérően, itt egy templom szemben az út túloldalán, túl közel van, ezért nem szolgálhatunk fel alkoholt. Végül kérek egy diet Coke-ot. Jég nélkül.
Vasárnap este bandukolok haza a campusról. Betérek a város összesen talán három vagy négy kisboltjának egyikébe, a 3rd Street és a Jordan Avenue sarkán. Egy darabig szemezek az amerikai kultúra két ikonjával, a(z amerikai) Budweiserrel és a Bud Lighttal, aztán végül az előbbit választom, egy kis sózott kesudió és egy (igen, eddig bírtam) Reese’s mogyoróvajas csoki mellé. Amikor a pultra teszem a cuccokat, a kasszás srác kutyatekintettel néz rám. Ne haragudj, de vasárnap nem árusíthatok alkoholt, mondja, Kaliforniában, ahonnan jövök, nincs ilyen szabály, de „ez Indiana”. Látom, őszintén sajnálja, és ezt igazán értékelem. Marad a mogyoróvajas csoki. Tejjel.
Bejegyzések
