Sam és a többiek

Hogy hogy nem, új házinénim és én meg lettünk hívva egy amolyan búcsúvacsorára a régi házinénimhez, akinél immár nem csak a lánya és annak férje, hanem két kutya is lakik, Walter és Zona.

Walter valahogy úgy keveredett, hogy egy szürke göndör agárszerűség lett belőle, akinek a bundája formára és állagra pontosan olyan mint egy bárányé, a lehelete meg pontosan olyan pállott, mintha épp most evett volna meg egy másikat, fokhagymás pácban elkészítve és amúgy két héttel a lejárati idő után. Mindennek tetejébe ha elkezdi valaki simogatni, akkor rövid időn belül nyűszítgetni és vakkantgatni kezd hogy még, még, pedig elvileg ugye még csak épp elkezdődött volna a program.

Zona, aki nem a Sztalkerből, hanem állítólag az USA megfelelő államáról kapta a becses nevét, már első pillantásra az úgynevezett „közlekedőedény" típusú kutyakategóriába esik. Zona legszembetűnőbb adottsága az a mintegy 30 cm átmérőjű és 40 cm hosszú fekete szőrös hordó, ami a voltaképpeni kis teste neki; ehhez illeszkedik elöl egy sótartó méretű és - sajnos - egyben formájú fej valamint alul négy, tappancsban végződő pálcika (ún. lábak), amelyek segítségével meghökkentő hatékonysággal képes magát körbehordozni a házban. Ez az önálló életre szemmel láthatólag tökéletesen alkalmatlan kis lény is természetesen csak akkor tűnt elégedettnek, ha biztosítva volt a folyamatos simogatás.

(Zona kutya. A kép nem csak illusztráció.)

Az egy külön kutatást megérne amúgy, hogy Bloomingtonban miért van ekkora keletje az elképesztően arisztokratikus és roppant komoly neveknek ha kutyákról van szó - a házinénim fia például annak az utcán talált kiskutyának, aki a saját farkának teljes erőbedobással történő üldözésén kívül más életjelet csak elvétve tudott mutatni, azt a nevet adta a keresztségben, hogy: Howard. Amúgy a szomszéd kutyájának is valami viktoriánus brit politikusra emlékeztető neve van, de azt sajnos elfelejtettem.

De persze Waltert, Zonát és Howardot csak azért hoztam szóba, hogy végre Sammyről beszélhessek. Sammy a jelenlegi házinénim kutyája, így a lakótársam is egyben, továbbá egy feltétel nélküli szeretetcsomag. Aki, bármikor csak elhaladok mellette, automatikusan elkezdi csóválni a farkát, vagy hogy ha úgy érzi, már régen kapott törődést, néha azon kapom, hogy a szobám ajtaja előtt fekszik, várva hogy mikor jövök má' ki. Sammy állítólag (valószínűleg többek között) labrador-retriever keverék, tizennégy éves, és hajlott korát tekintve igen összetett lélek: hiába végtelenül nyugodt és szeretetteljes, megvannak benne egy nyafogó kisgyerek faksznijai és egy bácsika háklijai egyaránt.

(Sammy - hol máshol, mint a kanapén.)

Például nem szeret egyedül lenni, és fél a sötétben, a kettő együttes kombinációja pedig már egyenesen elképzelhetetlen számára: ezért nem csak hogy nem alszik sosem egyedül, de néha még égve is kell hagyni neki a villanyt, hogy minden rendben legyen. Mindemellett folyamatos késztetést érez arra, hogy ami éppen a földön van és nincs lebetonozva, megcsócsálja, legyen az pulóver, nadrág, vagy éppen valamilyen kábel (igen, már nem hagyok semmit sem a földön azóta). Kedvenc tevékenysége egyébként a kanapén való szemérmetlen döglés, ahogy humán lakótársam, Luiz fogalmazott, elég könnyen átfordul „couch potato"-ba, és azt hiszem Sammynél jobban semmi sem tudja szemléletesebben illusztrálni a kanapékrumpli egyébként is nagyon képszerű fogalmát.

De persze a legjobb az esőkabát. Állítólag - még most sem igazán hiszem el, pedig már több forrásból hallottam - ha éppen olyan az időjárás, akkor egyes kutyák bundája elektrosztatikussá tud válni, amely állapot némelyiküket módfelett idegesíti. A probléma pedig úgy oldható meg, hogy valahogy leszigetelődik az állat. Nos természetesen Sammy is ezek közé a kutyák közé tartozik, a megoldás pedig az, hogy a zűrös éjszakákon a gazdája ráad egy régi gumikabátot.

A látványt már a képzeletetekre bízom.