Az örökkévalóság mínusz egy nap

2011 novemberének egy hideg és esős éjszakáján egy jóleső böfögés hasított a Jordan és az Atwater utcák kereszteződésénél fekvő buszmegálló csendjébe. A már teljesen átázott sapkába és kabátba burkolt öreg még utoljára hátrahajtotta a fejét, hogy a szájába rázhassa az Icehouse márkájú sör utolsó cseppjeit, majd az útmenti, derékmagasságú kőpadkával övezett füves buckára hajította a dobozt.

A doboz tompán puffant az ázott füvön, tétován mintha tovább gurult volna, de végül megdermedt egy meglehetősen természetellenes szöget bezárva a lejtővel, mint akit szívenlőttek, egy immáron örökre befejezetlen mozdulat talányával.

És úgy is maradt egész novemberben. Eső kopogott üres fémtestén, nap szikkasztotta ezüst-kék mintáit, majd decemberben – mert még mindig ugyanott volt, ugyanúgy – finoman belepte a hó, hogy később kicsit megolvadjon majd újra megfagyjon rajta. Ott volt hálaadáskor, ott volt karácsonykor és ott volt újévkor is. Ott volt, amikor az IU az utolsó másodpercben egy hárompontossal verte meg a No1. Kentuckyt és ott volt, amikor éppen republikánus jelöltek bohóckodtak az elsőségért Iowában, és ott volt, amikor sokadszorra álltam meg, hogy betegyem a kosaramba azt a papírdobozt a Krogerben, amiben mintegy négyezer kalória volt megtalálható hat darab fánk alakú és tapintású gonosz entitás formájában, bár lehet hogy ez utóbbi történelmi momentum éppen elkerülte a figyelmét.

Talán megszámolni sem tudom, a buszra várakozva hányszor játszottam le a fejemben a jelenetet, ahogy nekidőlök a padkának és egy kicsit kinyújtózkodva éppen elérem a dobozt, megfogom és kidobom a három méterre lévő kukába. A végén azonban mindig arra jutottam, hogy talán pont egy centi hiányzik majd, és ezért az egész nyújtózkodás tökéletesen kárbavész. Nem beszélve a nekitámaszkodásról. És az egész koncepcióról. Ezért inkább hátat fordítottam neki hogy még csak ne is lássam. Elegem lett belőle.

2012 január közepének egy napsütéses délutánján egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy kicsit nekitámaszkodva a kőpadkának, éppen elérem a dobozt. Kicsit hidegebb volt, mint amire számítottam, darabokban potyogott le róla az olvadt hó és még egy kis sör is volt benne, ami feltételezhetően új korában sem lehetett sokkal büdösebb. Kidobtam a kukába és felszálltam az éppen befutó négyes buszra, anélkül hogy legalább egy pillanatra megálltam volna elmélázni ezen a hirtelen, második halálon.

De az is lehet, hogy éppen az ötös busz volt, ki tudja.