Egerek és emberek

Art Spiegelman Maus című képregénye azon kevés mű közé tartozik, amely olvasása közben egy ponton majdnem konkrétan elbőgtem magam, pedig ez nem hatéves koromban történt. Az mondjuk némileg vigasztal, hogy - saját bevallása szerint - Umberto Ecóval is valami hasonló történhetett, és ha már egy közös pontunk van, az csak jót jelenthet.

A Maus nem egy bonyolult munka. Klasszikus Holokauszt-történet, amiben egerek a zsidók, macskák a németek, a kétkötetes sztori pedig a főszereplő túlélését meséli el, ahogy azt az Amerikában élő fia lejegyzi. A rajzok sem különösebben lenyűgözőek: az egyszerű fekete-fehér képkockák - a fikció sajátos kereteihez illeszkedve - realista módon mutatják be az események egymásra következését.

Mégis, a részek ahogy összeállnak, egy egészen megrázó egészet hoznak létre. Talán a szimpla transzformáció miatt? Hogy a valóságtól elemelt mese, amikor újra és újra rájövünk, hogy egyáltalán nem mese, kétszeres súllyal szakad ránk? Vagy azért, mert a narrátor nem áll meg az egyszerűbben feldolgozható menekülés-ellenállás narratívánál, hanem bemutatja az egésznek az elkerülhetetlen, de sokszor nem mutatott pszichológiai utójátékát, a túlélőből lett megtört, rigolyás, előítéletes vénembert - az apját - akit néha ő maga is alig tud elviselni?

A választ nem tudom, a Maus pedig azért jutott eszembe, mert amikor a házinénimmel legutóbb képregényekről beszélgettünk – mint kiderült, igen tájékozott a témában – említette, hogy azóta elhunyt férje meghívására Art Spiegelman a kilencvenes évek elején Bloomingtonban tartózkodott egy ideig mint vendégelőadó. Elmesélte, hogy Spiegelman – akárcsak a Maus narrátor-egere – totális láncdohányos volt, olyannyira, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy még az órák közben is dohányozhasson. A diákok és egyáltalán, mindenki más védelmére állítólag még megpróbáltak egy olyan hamutartót is üzembe helyeni, ami legalább a letett cigaretta füstjét elnyeli, de a siker ezügyben nem volt százszázalékos.

Spiegelman távoztakor egy szignált, díszdobozos Maust hagyott hátra náluk – ami amellett, hogy nem keveset érhet, leginkább a(z itt balra látható) dedikációk miatt izgalmas; mindkettő félig aláírás, félig rajz, és olyan, mint maga a Maus, egyszerű, mese és közben merő valóság és így együtt egészen kivételes.

De mi más is lehetne egy láncdohányos egér?

Bloomington Fun Facts – Vol. 2.

– Ha egy fiú- és egy lánybarát találkozik, nem puszit adnak egymásnak, hanem amúgy féloldalasan, kissé előrehajolva megölelgetik egymást, ami rendkívül cuki.

– Az Indiana Memorial Unionban több foteles tanuló-pihenő szoba – lounge – van, ahol akár aludni, vagy csak egyszerűen üveges szemekkel magatehetetlenül heverni is lehet a nap bármelyik szakaszában. És ugye ha valamit lehet valahol, akkor mindig akadnak olyanok, akik kifejezetten azért a valamiért járnak oda. A legbosszantóbb az, amikor boldogan szaladsz egy messziről üresnek látszó kanapéhoz, amiről aztán kiderül, hogy valaki már kiütve fekszik benne.

– Az amerikai kiskereskedelem egyszer és mindenkorra véget vetett a sajtok körüli, módfelett bosszantó konceptuális rendetlenségnek. Nem számítva a kézműves és prémium sajtpultokat, az olcsóbb népi sajtok jellemzően körülbelül öt-hat fajtában (ún. swiss, mozarella, mild, medium és sharp cheddar, provolone és még valami amire ha lelőnek sem emlékszem) és szigorúan négy formátumban – tömb, szeletelt, durván, illetve finomabban reszelt – kaphatók. Ami igen rokonszenves – természetesen a katonás rend mellett –, hogy a formátumok közötti választást nem igyekeznek sunyin befolyásolni az árképzéssel: mindegyik kialakítás pontosan egyforma súlyú és árú.

– Elköszönéskor gyakorlatilag senki nem használja a „bye” szót, az alapértelmezett hangsor a „see you”, tetszőleges ornamentikával. (See you on Sunday, see you later, stb.)

– A gymben ha valaki menőnek akar kinézni, akkor nincs más dolga, mint az atlétájára vagy közvetlenül testre egy olyan pólót felvenni, aminek le vannak vágva az ujjai, majd a maradék hosszanti irányban oldalt kegyetlenül ketté van tépve, de csak épp addig, hogy alul egy kis anyag összetartsa az ily módon elöl-hátul kissé libegő ruhaneműt. E különös ruhadarab természetesen akkor a legviccesebb, amikor egy látványosan vézna és újonc fiatalember viseli, nyilvánvalóan demonstrálva a tényt, hogy nem járatos a szubkulturális kiegészítők és szubkulturális tőke összehangolásának művészetében, ezzel szándéka ellenére egy szempillantás alatt a hiteltelenek és nem menők közé pozícionálva magát.

A soundtracknak amúgy semmi más magyarázata nincs, mint hogy alkalmatlannak bizonyultam bármilyen illusztráció kiválasztására és hogy minden bizonnyal ez az év lemeze.