Pár éve még azt hittem, csak nálunk kúrnak el egy múzeumot szinte minden lehetséges szinten az illetékesek. Ebben a Jövő Háza szomorú története is közrejátszott, ugyanakkor a tervezése során idézett és emlegetett nyugati példák sora mégis tartotta bennem a lelket, hogy ez azért máshol biztosan másképp van.
Ma már elbizonytalanodtam ebben a kérdésben, és inkább afelé hajlanék, hogy az úgynevezett "európai" színvonal, melyre oly nagy előszeretettel hivatkozunk, talán nem is létezik. Az induktív következtetés alapja egy némi berlini kitekintéssel fűszerezett kis párizsi természettudományos és technikai múzeumszemle, melynek legfőbb tanulsága az, hogy az ilyen intézmények Nyugaton és a világ fővárosában is minimum vegyes színvonalúak.
A még mindig az egyik legizmosabb versenyző, a
Muséum national de l'histoire naturellenagy múltú kertegyüttesébe némi megilletődöttséggel léptem be: többek között itt indult el az evolúcióról való tudományos/intézményesített európai gondolkodás, és maga Buffon koordinálta a kert és a gyűjtemény kialakítását. A
"Grand Galérie de l'Evolution" című, állandó kiállítást ennek fényében fokozott izgalommal vártam, a törzsfejlődés szofisztikált bemutatásával, sok példával, látvánnyal.
Ehelyett feltűnően műanyag állatok még csak nem is életnagyságú tornasorja álldogált a galérián, méret- és "evolúciós" sorrendben vegyesen, két jegesmaci pedig külön ücsörgött valamiért, bundájukban néhány, a fölsőbb emeletekről ledobott metrójeggyel. Ennyi.
A
Galérie épületében még egy városszerte reklámozott "hihetetlen cetek" című kiállítás is helyet kapott, melynek nagy részét egy átlagos természetfilmcsatornán is látható kisfilmek vetítései, illetve még az előzőeknél még durvábban műanyag (értsd: csillogó, fröccsöntött) cetfejek tették ki. Az egyik legszebb az volt, amikor kiderült hogy a plakátokon "hatalmas" óriáskalmárként hirdetett tintahal a valóságban kábé másfél méter, és ha direkt nem kerestem volna, talán el is mentem volna mellette véletlenül. Egyedül a mennyezetre felfüggesztett cetcsontvázak nyújtottak monumentális és izgalmas látványt, és ez igaz a
Muséum különálló, dinoszauruszcsontvázas részlegére is, ami, hasonlóan berlini testvérpárjához,
Museum für Naturkundéhez,nem tud c
salódást okozni az ősállatokért nem feltétlenül csak kiskamasz korában rajongó múzeumlátogatóknak. A berlini természettudományi múzeum valóban látványos, harminc méteres
Brachiosaurus-csontvázai mellett - csak ezért is érdemes egyébként odamenni - azonban többnyire kövek és csontok riasztóan unalmas halmait nyújtja, rengeteg lezárt teremmel, melyekbe bekukukucskálva foszladozó kitömöttállat-csordákat vagy üvegek ezreiben szunnyadó preparátumokat láthatunk.
Visszatérve galliába, a párizsi természettudományos múzeumi vonal legalját kétségkívül az Eiffel-toronnyal szemben elhelyezkedő Trocadéro-n helyet kapott
Musée de l'homme,azaz embertani múzeum képviseli, melynek értelmezési horizontját inkább egy önironikus groteszk gegparádé, mintsem a tudományos ismeretterjesztés felől érdemes megközelíteni, ha el akarjuk kerülni a spontán sírógörcsöt. Nem tudom, ismerős-e az az érzés, amikor egy egyetemen kóborolva véletlenül betévedtek egy hatvanas években kialakított kémiatanszék épületébe, és hirtelen megcsapja az orrotokat a negyven éve használt vegyületek szaga; rétegeltlemez borítású szekrények, commodore-okra hajazó, szürke proto-számítógépek, több évtizede kiragasztott munkarendek, linóleum, szürke műanyag, kábelek és még egy kis rétegeltlemez mindenütt. Na ilyen a kiállítás első fele, csak nem vegyületekkel, hanem mindenféle embertani
érdekességgel. A második felében pedig, hm, szóval egy elkerített részen valamilyen szürkésfekete anyagból tákolt ősember-bábok bambultak maguk elé, ami még a három év alatti gyerekeket sem kötötte le, engem meg annyira letaglózott, hogy fotózni is elfelejtettem. Nem mellékes körülmény, hogy a szombat délutáni időpont ellenére összesen négyen voltunk az egész kiállításon.
Még futott amúgy egy ellenálló (ez igen trendi téma idefelé) antropológusokról szóló tárlat is, aminek szervezői azt gondolták, hogy a falra felaggatott lapok rögtön "kiállítássá" változnak, főleg ha bántó uv-fénnyel világítjuk meg őket.
A
Musée de l'homme képes volt úgy megtörni az explorációs ösztönömet, hogy a szomszéd épületben elszállásolt tengerészeti múzeumot inkább messzire elkerültem.
Nem így a
Cité des sciences et de l'industrienevű, inkább tudományos-technikai szórakoztatóközpontként működő intézményt, mely Párizs északkeleti sarkában kapott helyet. Itt már - akárcsak a Pompidou-központ aktív bélmozgású galambjai által módszeresen és rendkívül alaposan teleszart csövei között - a hatvanas évek helyett egyértelműen a nyolcvanas évek szelleme az úr.
A helyre elsősorban a szintén városszerte reklámozott, "A világegyetem keletkezése" című kiállítás vonzott be, végképp megerősítve abban a buta előítéletben, hogy sok pénzért hirdetett tárlatra márpedig nem megyünk. A rendezők egy nagyobb lakásnyi területet beborítottak egy kis kék posztóval, teleragasztottak feliratokkal, majd lejjebb csavarták a világítást, de nem azért hogy masszázsszalont, hanem hogy tudományos kiállítást teremtsenek ezáltal. A szemléltető eszközöket néhány képernyő és primitív animáció, valamint egy, legvalószínűbben a közeli középiskola föciszertárból ellopott naprendszermodell képviselte.
Kifordulva a fizikai szekcióból, áttértem a szemközti tech részlegbe, ahol a vagy valódi vagy nem, de mindenesetre életnagyságban virító Mirage vadászgép elég jól mutatott, de azért a magas labda lecsapását itt sem hagyhatták ki a tréfás szervezők: a bio részlegben egy körülbelül tízszer ötméteres üvegkocka-melegház volt hivatott bemutatni egy kiskert növényvilágának sokkoló diverzitását, például egy darab
valódi padlizsán és egy darab
igazi paradicsom segítségével.
Volt még bejárható kiszolgált tengeralattjáró, kiskamaszoknak szóló felvilágosító projekt, vizuális érzékcsalódásokról szóló kiállítás és élménypark, ami elég ígéretesen nézett ki, de minden angol nyelvű tájékozató híján a bevezető kacsanyúl-képnél már meg is feneklett a látogatás.
A végére egy kakukktojást hagytam, az Invalidusok épületegyüttesében elhelyezett
Musée de l'armée,azaz hadtörténeti m
úzeumot, mely mivel nem tud/tech múzeum, és egyébként is sok lesz már, csak annyit róla, hogy ilyen sok pengét, töltényt és halottat még életemben nem láttam egy helyen. Itt egyébként laza három órát bőven el tud tölteni itt még az a látogató is, aki megrögzött pacifista, nem fegyverbuzi és nem tagja semmilyen félkatonai szervezetnek sem. Egyszóval tartalmas, profi és színvonalas.
Ja, és amint lehet, megnézem majd a
Musée du Quai Branly-t is, ami elképzelhető hogy teljesen más szint lesz, de mindent egyszerre ugye nem lehet.
(És szeretném ha respektálnátok, hogy a bejegyzésnek nem a "műzeumok" vagy a "kamúzeum" címet adtam, mint ahogy azt eredetileg terveztem, köszönöm.)
(Frissítés 08.06: Megnéztem a Quai Branly-t is, de sajnos nem nagyon lehet belerúgni, eléggé rendben van.)
Lám egy derűsnek indult kis bevásárlás is micsoda lázálommá változhat hirtelen.
Bejegyzések
