34 C. Amikor a stewardessek az első kör innivalóval elindulnak a széksorok között, a Drew Barrymore-ra nagyon hasonlító lány egy kisüveges vörösbort kér. Az ebédnél még egyet, és kicsit később odaszól egy éppen arra siető stewardnak, hogy hozna-e neki még egyet. (Hoz.) És valahogy előkerül egy üveg valamivel később, amit félig tele elejt, és ezért kap helyette egy másikat. A vacsoránál a kérdésre, hogy mit szeretne inni, a válasza: vörösbort. Nem látszik rajta semmi. A barátja egy sorral előrébb ül, a középső panelben, egyébként rajta sem látszik semmi. Néha a lány előrenyúl, a barátja pedig hátra, és megfogják egymás kezét.
37 A, B. Pár perccel az indulás után hamburger és sültkrumpli szaga tölti meg a gép hátsó traktusait. A nagyon amerikai srác – baseballsapka, atléta, kosarasnadrág és az elmaradhatatlan Nike Air – és latinnak kinéző, gyönyörű és sajnos csak egy forrónadrágot és jelképes felsőt viselő barátnője a dunántúli sebesvonatok utazóközönségét megszégyenítő beleéléssel esznek. Az evés után kómaszerű álomba zuhannak, de amikor hozzák az ebédet, felkelnek és azt is megeszik.
36 C. A szőke harmincas férfihoz folyamatosan jön valaki az első sorokból, és leginkább használati utasításokra hasonlító, vékony fekete-fehér füzetekre mutogatva magyaráz neki valamit, majd újra és újra eltűnik. Annyi kiderül, a Philiphsnek dolgoznak, az ügy minden bizonnyal transzatlanti jelentőségű.
36 D. Ahogy hosszú évek óta talán minden nagy utazás elején, Aaron Turner üvöltése elnyomja a fülemben a hajtóművek erőlködését, és ahogy elcsendesül a So Did We fordított crescendója, a gitár és a dob kettős összjátékát finoman átjárja a gép mindenhonnan áradó zúgása. Ahogy az lenni szokott, a szemközti szék hátán lévő tasakban helyet foglal egy láthatóan rengeteg pénzből, hibátlan professzionalizmussal létrehozott és teljesen érdektelen fedélzeti magazin, egy rakás, valószínűleg soha senki által ki nem nyitott vészhelyzet-tájékoztató (és most is nagyon nehéz napirendre térni a gondolat felett, hogy ha esetleg ez az út lesz az, ami mindannyiunkat a halálba visz, akkor a felismerés pillanatában olyan tökéletes lesz a káosz, mintha mindenki először ülne repülőn, de még ennek plasztikus elképzelése sem elég ahhoz, hogy legalább megfontoljam bármelyik füzet kinyitását, vagy hogy tíz másodpercnél hosszabb ideig figyeljek a teljesen tudattalanul magyarázó és integető stewardessekre), és egy termékkatalógus. Olyan tételekkel, mint a kolbászfüzért imitáló kutyapóráz, földből előtápászkodó élőhalott-szobor (a kertbe, de amúgy jól mutat a szobában is, teszi hozzá az ajánló), és van még kőimitáció (tartósabb mint az igazi kő, mondják, viszont könnyebb), eredeti székek és egyéb bútorok egy egykor legendás, de mégis lebontásra ítélt baseball-stadionból, egyszóval minden, aminek a hiánya feszítő lehet egy tengerentúli utazás során. Az újságok felett a szokásos, apró képernyő, élvezhetetlen képminőséggel és tartalommal. Több filmbe is belekezdek, de mindegyiktől megfájdul a fejem. Akárcsak a magazinoktól, vagy a magammal hozott, hatszáz oldalas, de még a negyvenediknél is csak a felvezetést kezdő thrillertől. Az egyik steward úgy néz ki, mint egy negyvenes évekbeli hollywoodi filmsztár és David Bowie keveréke. A stewardessek nem mosolyognak úgy, mint a plakátokon. Igaz, konkrétan egyiküket sem láttam egy plakáton sem. A mélységes, végtelen unalom önmagát teremti újjá, lehetetlen küzdeni ellene.
35 D, E, F. Az egyik mosdólátogatás után tompán visszaülök a helyemre. Kis gondolkodás után megragadom a szemközti tokban pihenő könyvet. Hosszú másodpercekig, talán egy percig is tart rájönni, mi is a nagyon furcsa a helyzetben. Ez nem az a könyv, amit eddig olvastam. Ez egy másik könyv. Még legalább egy perc telik el azzal, hogy azon gondolkodom, kezemben a könyvvel: ez hogyan lehetséges. Amikor oldalra nézek, látom, hogy a mellettem ülő öregúr és felesége aggódva néznek – valószínűleg már egy jó ideje. Felröhögök, és teljesen őszintén elmondom nekik, hogy én tényleg ebben a pillanatban jöttem rá, hogy rossz helyre ültem. Sajnos nem nevetnek, hanem tovább néznek, aggódva, talán még egy kicsit több kérdéssel a tekintetükben. A legrosszabb rész azonban még mindig hátravan. Ez pedig pontosan az az újabb egy perc, amire szükségem van ahhoz, hogy rájöjjek, a helyzet megoldásához fel kell kelnem, és egy sorral hátrébb ülnöm.
36 E. A mellettem ülő férfival egy szót sem váltunk egész út alatt. Mintha tudatosan kerülné a tekintetemet. Végig fapofával ül, még csak véletlenül sem mosolyodik el semmin sem. Viszont egyszer csak talál magának egy filmet, amin végig hangosan, teli szájjal röhög. A film végével újra kifejezéstelen lesz az arca, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Örülök, hogy nem látom soha többé.
Bejegyzések
