Az örökkévalóság mínusz egy nap

2011 novemberének egy hideg és esős éjszakáján egy jóleső böfögés hasított a Jordan és az Atwater utcák kereszteződésénél fekvő buszmegálló csendjébe. A már teljesen átázott sapkába és kabátba burkolt öreg még utoljára hátrahajtotta a fejét, hogy a szájába rázhassa az Icehouse márkájú sör utolsó cseppjeit, majd az útmenti, derékmagasságú kőpadkával övezett füves buckára hajította a dobozt.

A doboz tompán puffant az ázott füvön, tétován mintha tovább gurult volna, de végül megdermedt egy meglehetősen természetellenes szöget bezárva a lejtővel, mint akit szívenlőttek, egy immáron örökre befejezetlen mozdulat talányával.

És úgy is maradt egész novemberben. Eső kopogott üres fémtestén, nap szikkasztotta ezüst-kék mintáit, majd decemberben – mert még mindig ugyanott volt, ugyanúgy – finoman belepte a hó, hogy később kicsit megolvadjon majd újra megfagyjon rajta. Ott volt hálaadáskor, ott volt karácsonykor és ott volt újévkor is. Ott volt, amikor az IU az utolsó másodpercben egy hárompontossal verte meg a No1. Kentuckyt és ott volt, amikor éppen republikánus jelöltek bohóckodtak az elsőségért Iowában, és ott volt, amikor sokadszorra álltam meg, hogy betegyem a kosaramba azt a papírdobozt a Krogerben, amiben mintegy négyezer kalória volt megtalálható hat darab fánk alakú és tapintású gonosz entitás formájában, bár lehet hogy ez utóbbi történelmi momentum éppen elkerülte a figyelmét.

Talán megszámolni sem tudom, a buszra várakozva hányszor játszottam le a fejemben a jelenetet, ahogy nekidőlök a padkának és egy kicsit kinyújtózkodva éppen elérem a dobozt, megfogom és kidobom a három méterre lévő kukába. A végén azonban mindig arra jutottam, hogy talán pont egy centi hiányzik majd, és ezért az egész nyújtózkodás tökéletesen kárbavész. Nem beszélve a nekitámaszkodásról. És az egész koncepcióról. Ezért inkább hátat fordítottam neki hogy még csak ne is lássam. Elegem lett belőle.

2012 január közepének egy napsütéses délutánján egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy kicsit nekitámaszkodva a kőpadkának, éppen elérem a dobozt. Kicsit hidegebb volt, mint amire számítottam, darabokban potyogott le róla az olvadt hó és még egy kis sör is volt benne, ami feltételezhetően új korában sem lehetett sokkal büdösebb. Kidobtam a kukába és felszálltam az éppen befutó négyes buszra, anélkül hogy legalább egy pillanatra megálltam volna elmélázni ezen a hirtelen, második halálon.

De az is lehet, hogy éppen az ötös busz volt, ki tudja.

Sam és a többiek

Hogy hogy nem, új házinénim és én meg lettünk hívva egy amolyan búcsúvacsorára a régi házinénimhez, akinél immár nem csak a lánya és annak férje, hanem két kutya is lakik, Walter és Zona.

Walter valahogy úgy keveredett, hogy egy szürke göndör agárszerűség lett belőle, akinek a bundája formára és állagra pontosan olyan mint egy bárányé, a lehelete meg pontosan olyan pállott, mintha épp most evett volna meg egy másikat, fokhagymás pácban elkészítve és amúgy két héttel a lejárati idő után. Mindennek tetejébe ha elkezdi valaki simogatni, akkor rövid időn belül nyűszítgetni és vakkantgatni kezd hogy még, még, pedig elvileg ugye még csak épp elkezdődött volna a program.

Zona, aki nem a Sztalkerből, hanem állítólag az USA megfelelő államáról kapta a becses nevét, már első pillantásra az úgynevezett „közlekedőedény" típusú kutyakategóriába esik. Zona legszembetűnőbb adottsága az a mintegy 30 cm átmérőjű és 40 cm hosszú fekete szőrös hordó, ami a voltaképpeni kis teste neki; ehhez illeszkedik elöl egy sótartó méretű és - sajnos - egyben formájú fej valamint alul négy, tappancsban végződő pálcika (ún. lábak), amelyek segítségével meghökkentő hatékonysággal képes magát körbehordozni a házban. Ez az önálló életre szemmel láthatólag tökéletesen alkalmatlan kis lény is természetesen csak akkor tűnt elégedettnek, ha biztosítva volt a folyamatos simogatás.

(Zona kutya. A kép nem csak illusztráció.)

Az egy külön kutatást megérne amúgy, hogy Bloomingtonban miért van ekkora keletje az elképesztően arisztokratikus és roppant komoly neveknek ha kutyákról van szó - a házinénim fia például annak az utcán talált kiskutyának, aki a saját farkának teljes erőbedobással történő üldözésén kívül más életjelet csak elvétve tudott mutatni, azt a nevet adta a keresztségben, hogy: Howard. Amúgy a szomszéd kutyájának is valami viktoriánus brit politikusra emlékeztető neve van, de azt sajnos elfelejtettem.

De persze Waltert, Zonát és Howardot csak azért hoztam szóba, hogy végre Sammyről beszélhessek. Sammy a jelenlegi házinénim kutyája, így a lakótársam is egyben, továbbá egy feltétel nélküli szeretetcsomag. Aki, bármikor csak elhaladok mellette, automatikusan elkezdi csóválni a farkát, vagy hogy ha úgy érzi, már régen kapott törődést, néha azon kapom, hogy a szobám ajtaja előtt fekszik, várva hogy mikor jövök má' ki. Sammy állítólag (valószínűleg többek között) labrador-retriever keverék, tizennégy éves, és hajlott korát tekintve igen összetett lélek: hiába végtelenül nyugodt és szeretetteljes, megvannak benne egy nyafogó kisgyerek faksznijai és egy bácsika háklijai egyaránt.

(Sammy - hol máshol, mint a kanapén.)

Például nem szeret egyedül lenni, és fél a sötétben, a kettő együttes kombinációja pedig már egyenesen elképzelhetetlen számára: ezért nem csak hogy nem alszik sosem egyedül, de néha még égve is kell hagyni neki a villanyt, hogy minden rendben legyen. Mindemellett folyamatos késztetést érez arra, hogy ami éppen a földön van és nincs lebetonozva, megcsócsálja, legyen az pulóver, nadrág, vagy éppen valamilyen kábel (igen, már nem hagyok semmit sem a földön azóta). Kedvenc tevékenysége egyébként a kanapén való szemérmetlen döglés, ahogy humán lakótársam, Luiz fogalmazott, elég könnyen átfordul „couch potato"-ba, és azt hiszem Sammynél jobban semmi sem tudja szemléletesebben illusztrálni a kanapékrumpli egyébként is nagyon képszerű fogalmát.

De persze a legjobb az esőkabát. Állítólag - még most sem igazán hiszem el, pedig már több forrásból hallottam - ha éppen olyan az időjárás, akkor egyes kutyák bundája elektrosztatikussá tud válni, amely állapot némelyiküket módfelett idegesíti. A probléma pedig úgy oldható meg, hogy valahogy leszigetelődik az állat. Nos természetesen Sammy is ezek közé a kutyák közé tartozik, a megoldás pedig az, hogy a zűrös éjszakákon a gazdája ráad egy régi gumikabátot.

A látványt már a képzeletetekre bízom.